Don Carlos a MET-ben

Ennek, a Schiller drámája alapján íródott műnek minden főszereplője szerelmes

Úgy tűnik fényesen bevált az Uránia Nemzeti Filmszínházban a MET Live operaközvetítés sorozat. Némely előadásra akkora az érdeklődés, hogy felvételről meg kell ismételni. Így történt ez Verdi Don Carlos c. operája esetében is. Az ismétlésre Karácsony másnapján került sor.    

     Nem véletlenül ez az opera az egyik legnépszerűbb Verdi mű, de a világ operatermésének is egyik legnépszerűbb darabja. Ebben a műben az emberi érzelmek végtelen sokfélesége jelenik meg a színpadon és a muzsikában. Egy érzelem hiányzik csak, illetve ebben az előadásban,- amely a Budapesten megszokottal ellentétben az első felvonást, az úgynevezett fontainebleau-i képet is színre viszi-, egyetlen röpke pillanatra felcsillan, majd azonnal el is illan, ami nem más, mint a boldogság.

     Ennek, a Schiller drámája alapján íródott műnek minden főszereplője szerelmes.  A címszereplő Don Carlos szerelmes Elisabettába, aki politikai kényszerűségből Fülöp királynak, Carlos apjának felesége lesz. Elisabetta szerelmes Carlosba, de hű marad a férjéhez. Fülöp király is szerelmes, de nem a feleségébe, hanem az uralkodásba, a Birodalom ügyeinek intézésébe. Eboli hercegnő, a spanyol dáma szerelmes Carlosba, de Fülöp király szeretője. Posa márki, Carlos barátja szerelmes Flandriába és egy eszmébe, a szabadság eszméjébe olyannyira, hogy életét is áldozza érte. A Főinkvizitor szerelmes a hatalomba: a lelkek fölötti hatalomba, a király fölötti hatalomba és az emberi életek fölötti hatalomba. És a háttérben a nép, „az istenadta nép” elszenvedője a világi és egyházi hatalom közös elnyomásának, zsarnokságának.

Ez, a dráma összes konfliktusának, az egymásnak feszülő szándékoknak, akaratoknak, tetteknek az eredője. Ebből bontakozik ki a sok- sok emberi dráma, szenvedés és a történelmi-politikai tabló Verdi csodálatos remekművében.

     A Don Carlos bemutatása minden operaház számára szinte kötelező, ámde rendkívül megterhelő feladat. Nem csak remek énekesek, nagyszerű kórus, színvonalas zenekar és kimagasló karmester szükségeltetik a színpadra állításhoz, hanem a vizuális megvalósítás miatt rengeteg pénz is. És ez az, amiben még a legnagyobb operaházak se dúskálnak napjainkban. Még a Metropolitan sem. Költségmegtakarítás miatt jött szokásba, hogy egy már meglevő produkciónak mintegy a licencét veszik át, és azt adaptálják másik színpadra. Így történt ebben az esetben is, amikor a londoni Covent Garden Királyi Operaház előadását importálták Amerikába, részben változatlan szereposztással.

     A rendezés valahol félúton van a hagyományos és a modern színpadra állítás között. Az előadás vizuális elemei részben jelzésszerűek, részben valódi, realista elemek. Így pl. az első felvonás téli erdejét néhány fehér hasáb belógatása jelzi. A második felvonásban V. Károly császár pompás síremlékét láthatjuk. Az autodafé jelenet hátterét egy, síkban ábrázolt arany templom-palota és egy szenvedő Krisztus kép alkotja. A felvonás végén a máglyák is fellobbannak. Ennek a felvonásnak fő színe a tűz és a vér vöröse. Fülöp király szobájában néhány valóságos, korhű bútort láthatunk. És mindezt, a színpad négy oldalán leereszkedő, időnként különböző kombinációkban felemelkedő fekete falak határolják, rajtuk négyzet alakú nyílásokkal. Ez kitűnően beválik a börtön jelenetben, de ugyanakkor jelzi egész Spanyolország börtön voltát is, miközben változatos világítási effektusokra is lehetőséget nyújt. A jelmezek korhűen és látványosan idézik fel a 16. század spanyol női, férfi divatját.

     A hagyományos Don Carlos rendezésektől csak a darab legvégén tér el a rendező Nicholas Hytner, amikor is a megszokottól eltérően, Carlost lekaszabolják a rárontó katonák, a kriptából előlépő V. Károly így nem tudja magával vinni a kolostorba. Számomra érdekesebb az eredeti változat, ahol is nem oldódik meg véglegesen a főszereplő sorsa, az enigmatikus befejezés továbbgondolkozásra késztet. De alapjában véve teljesen elfogadható ez a megoldás is. A londonihoz képest sokat érett a produkció, vagy talán New Yorkban jobbak a körülmények, mindenesetre nagyságrendekkel volt jobb ez az előadás, mint a nyáron látott londoni.

     A MET ezúttal is kitűnően szóló zenekarát a fiatal Yannick Nézet-Séguin vezényelte lendületesen. A szereposztás a londonihoz képest egy lényeges ponton változott, előnyére.

Ezúttal Don Carlos szerepét Roberto Alagna énekelte remek hangi diszpozícióban, fenomenálisan. Ebben a nem nagyon hálás szerepben – hiszen csak egy szólóáriája van összesen és az is rögtön a darab elején- szerep és énekes találkozásának nagy pillanatait élhettük át. Alagna hangja és színészi karaktere tökéletesen megfelel Don Carlos karakterének és a szólam követelményeinek.

     Elisabetta szerepét ezúttal is Marina Poplavszkaja énekelte, a londoninál kissé oldottabban, de a negyedik felvonásbeli áriája után mintha a fáradtság jeleit lehetett volna felfedezni, hangja kissé lebegőssé, vibrátóssá vált.

     Eboli hercegnőt Anna Szmirnova alakította remekül, mindkét áriájával nagy sikert aratva. Posa márki alakítója ezúttal is Simon Keenlyside volt, aki belépett e szerep legjelentősebb alakítóinak sorába. Hangban és színészi intenzitásban tökéleteset nyújtott. Alakítása elsősorban nem az elegáns világfit, hanem az egyenes jellemű, harcedzett katona alakját mutatta be.

     II. Fülöp Feruccio Furlanetto. Ennek a szerepnek vitán felül ő ma a legnagyszerűbb tolmácsolója. Őt láthattuk a londoni előadásban is, de szerencsékre megcsodálhattuk élőben Budapesten is. Csodálatos hang, nagyszerű színészi alakítás. Sokkal inkább érző, kétségekkel küszködő ember, mint félelmetes uralkodó. Remekül érzékelteti a király magányosságát, vívódását, féltékenységét és hirtelen haragra lobbanását a Főinkvizitorral folytatott vitájában. De gyengédségét is, amikor féltékeny dühében házasságtöréssel vádolja feleségét és az emiatt elájuló Elisabetta fejét, az ölébe véve simogatja.

A Főinkvizitorral – Eric Halfvarson – való vitája, a két nagy személyiség, a két sötét basszus hang párharca ezúttal is lenyűgözően szólt.

     Mindezek alapján elmondható, hogy a MET Live közvetítés révén a legutóbbi nagyszerű Don Pasquale után, ezúttal is egy tökéletes operaelőadás élményében lehetett részünk.  

     Operarajongó, zenerajongó közönség számára lehet-e méltóbb befejezése az ünnepnek? Aligha.