Isten, haza, család
Katona József Színház, Kamra
Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész művei és a színészek improvizációi alapján.
Vannak kis- és nagypályás versenyzők. Tarnóczi Jakab az utóbbiak közé tartozik. Csak hogy néhányat említsünk legutóbbi munkái közül: az Úrhatnám polgár az Operában, Molière-rel és Lullyvel, a Winterreise az Örkényben és az Isten, haza, család a Katonában. Ebben a színházban már megrendezte a Bánk bánt is. Közös csak annyi, hogy teljesen mások formájukban, dramaturgiájukban, ritmusukban – írhattam volna, hogy Y-generációsok, s azt is, hogy a darabok apropóján összemberi kérdések fogalmazódnak huszonegyedik századi nyelvre.
Tarnóczi görög klasszikusokhoz sem először fordult. Ugyancsak a Katonában láthattuk a még egyetemistaként rendezett Aiszkhülosz-művet, a Leláncolt Prométheuszt.
A legutóbbi rendezése (immár tagként) Isten, haza, család címen fut – politikai szlogen, tartalma nincs, csak választások közeledtével egyre erőteljesebb a hangoztatása –, és Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész művei valamint a színészek improvizációi adták az alapját, amelyből Varga Zsófiával közösen írtak három felvonásos darabot.
Úgy érzem a többi rendezése alapján is, hogy Tarnóczi Jakabot nem érdekli az idő, a történet, a helyszín. Amit felmutatni kíván, az az embermivolt csodálatossága („Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb” – Szophoklész) és gyarlósága (mert ugye az ember sárkányfogvetemény – thébai mondakör), ami az évezredek folyamán vajmi keveset változott.
Rujder Vivien, Engárd Emil, Fekete Ernő, Fullajtár Andrea és Bakos Kinga – Isten, haza, család (fotó: Dömölky Dániel)
Minden ember élete az Isten (ha ateista, akkor is), a haza és a család eltéphetetlen viszonyrendszerében, meghatározottságában, meghatározottságával zajlik, évezredek óta – említhetnénk a Bibliát is. Salomék bosszúja hány fejet követelt azóta már? Hogy Jézus helyett miként lehet Barrabást kiáltani, a XXI. századi hétköznapjaink állandó jelensége. Akármilyen régi a történet, ha ma is megeshetne, csak olyan látvánnyal lehet fölvezetni, amit ért a jelen közönsége.
Ki tagadhatná, hogy apa, anya, gyerekek (utóbbiakat miért ne lehetne úgy hívni, hogy Oresztész és Elektra) ugyanúgy ülhetnek az asztal körül, mint ahogy Mükénében ültek (hogy miből ettek-ittak, az megtekinthető az ottani és az athéni múzeumban). Itt is asztaltársaságokat látunk a színpad két oldalán, élőkép, demonstratíve, üvegfal mögötti keretben. Nagyon szép, konszolidált polgári otthonok érzetével mintegy hangulati bevezetőként, mert az események nem itt zajlanak. Az első felvonásban középütt egy elegáns étkező, míves, hajlított széktámlák és asztallábak, az előtérben fotel, amelyen a családfő – a gyermekek nevéből tudjuk, hogy itt akárhogy is hívják (egyébként Árpád) , ő Agamemnon, akinek nincs kedve a család- és nemzetfőséghez. Amikor feleségét, a szeretetre vágyó, otthont teremteni akaró Klütaimnésztrát egyedül hagyja gondjaival, s a gyermekek felnőnek, az élet mindenféle élvezetét választja az asszony.
Menelaosz, a felszarvazott és elhagyott férj teljes szétesésben – a mama után a felesége gondozta –, hiszen egyedül képtelen a létre, csak női gondoskodás tud valami életfélét varázsolni köré. Ő arra született, hogy irányítsák, vezéreljék (egyre több ilyennel találkozunk). Az utóbbi évszázad az évezredes férfiszerepeket meglehetősen átrendezte, megrongálta. A női munka- és felelősségvállalás csak az egyik oka ennek, hiszen a nő nem lehet és nem is akar gyönge virágszál, csecsebecse lenni. A férfiak legtöbbje nem találja valóságos helyét és szerepét ebben a megváltozott világban.
Családot látunk, ezerszám van ilyen, gondokkal és beteg gyerekkel, nem tudnak egymással mit kezdeni. Egymás mellett-fölött-között fut az életük. Ez nem egyetlen család, hanem valami családesszencia, évezredes modellt sűrítő. A történetet Cassandra indítja. Pálmai Hanna különös akcentussal – magyarul beszélő norvégként – vonul át a színen és skandálja a szomorú s kikerülhetetlen jövőt.
A második kép Norvégia, nehogy eszünkbe jusson Trója. A férjét elhagyó asszony már hazamenne, mert itt idegen, s őt okolják rokonuk haláláért. Görög drámák kórusa a húszas évek art dekós stílusában és fejdíszeivel.
A harmadik rész, a dráma beteljesedése részben Homérosz (i. e. 8. század) meséje szerint történik, de nagyon is kortársi felvezetésben. Gyilkolnak teljes bosszúszomjjal. Elek Ferenc Buddha-mosolyú Menelaosza maga a boldog beteljesülés. Mit érdekli őt az, ami van, amikor révedni is lehet! Tüneményes , ahogy Jordán Adél ritmusbottal kíséri táncát-énekét. Nincs múlt, nincs jövő a kábulásban. A létmegoldások két véglete. Ez is megszabadulás, csak nem gyilkolással.
Fordulatos cselekmény roppant szórakoztatóan előadva.
Évezredek alatt mi változott? Hérakleitosz szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, de hát a folyó az folyó, s belelépünk…
Másodközlés:
