Sarastro elment

Nagy szerep volt, ő maga volt

 Néhány évtizeddel ezelőtt történt, hogy a Magyar Állami Operaházban Mozart Don Giovanni c. operáját rendezte Ljubimov. Akkor, abban a rendezésben tűnt fel számomra először egy fiatal énekes, aki Leporello szerepét alakított frenetikusan. Úgy hívták: Polgár László.

Szándékosan írtam, hogy alakította és nem azt, hogy énekelte, mert az, amit ő csinált sokkal több volt mint operaéneklés. Természetesen alapvetően kellet a gyönyörű, telt, zengő, bársonyosan simogató basszus hang. De ehhez az alaphoz ő hozzá tette a személyiségét, magához alakította a színpadi karaktert, vagy ő változott Leporellóvá nem tudom. Egyszerre volt csibész, bohóc (a fél arca fehérre festve), sajnálatra méltó szolga, és Don Giovanni tükörképe, árnyéka. Nem véletlen, hogy karrierje során mindkét szerepet énekelte.

     A következő nagy élmény, Wagner Parsifal c. zenedrámájának egyik főszerepe, az idős, bölcs pap: Guernemanz. A Ferencsik által vezényelt bemutatón el se akartuk hinni, hogy ezt a szerepet egy ilyen fiatal énekesre osztották. De Ferencsik tudta mit csinál. Polgár László pályafutásának egyik legnagyobb sikere, legjobb szerepe lett Guernemanz. Egyszerre érzékeltette az idős ember bölcs rezignációját, áhitatát, mély hitét, tisztaságát, de emberi gyengeségeit, felfortyanásait is. Megrendítő alakítás volt.

     Néhány évvel később egy Parsifal előadás furcsa körülmények között zajlott. A címszereplő Molnár András eltörte a lábát, ezért az előadást koncertszerűen civilben, színpadi játék nélkül tartották meg. És megtörtént a csoda. Ott állt a színpadon egy frakkos, a szerep koránál még mindig jóval fiatalabb énekes, mögötte a kórussal. Aztán elkezdte a hosszú monológot és egy pillanat alatt eltűnt minden, a frakk, a kórus emelvénye és maga Guernemanz állt előttünk. Az arcával, a szemével, a nézésével és természetesen az áradó hatalmas hangjával tökéletesen eljátszotta a figurát, miközben mozdulatlanul állt egyhelyben. Felejthetetlen élmény, felejthetetlen este volt.

Később még sokszor lehetett abban a szerencsében részünk, hogy láthattuk, hallhattuk ebben a szerepben és megfigyelhettük, hogy az énekes korának előrehaladtával hogyan változik a színpadi figura. Hogyan jut el az egyszerűségnek és természetességnek arra a fokára, ahogyan azt Polgár László színpadra fogalmazta.

     Egy másik felejthetetlen este. Pavarotti vendégszerepelt az Erkel Színházban. Természetes, hogy az este főszereplője ő volt, miatta zsúfolódott be a rengeteg ember a színházba. Ilyen körülmények között a kisebb, de fontos szerepek előadóinak dolga talán még nehezebb mint egy hétköznapi előadásban. Ezen az estén Colline szerepét Polgár László énekelte. Az első felvonásban valódi bohémvilágot varázsoltak a színpadra, romantikus szegénységet, de a fiatalság lendületét, vidámságát is. Ebben Pavarotti tökéletes partnere volt. Aztán az utolsó felvonás megható pillanatában mély, őszinte emberi természetességgel, minden érzelgősségtől mentesen vette le egyetlen „értékét”, a kabátját és adta el, hogy a haldokló Miminek megvehessék az árából az utolsó ajándékot.

     Aztán eljött a pillanat, amikor a művész türelme elfogyott, amikor méltatlannak érezte a világot és a légkört, ami körülveszi, amikor megvált a Magyar Állami Operaháztól és Zürichbe költözött, ott és onnan építette karrierjét és lett világjáró művész.

     Emberi nagyságát mutatja, hogy ezek után is rendszeresen visszatért és újra és újra szerencséltette számos budapesti rajongóját színpadi alakításaival.

     Egy nagy Verdi szerep: Fülöp király. A megszokott félelmetes zsarnok helyett ezúttal egy töprengő, tépelődő, fáradt, kétségektől gyötört, gondterhelt embert ábrázolt, annak minden gyöngeségével, esendőségével. Ám amikor a Főinkvizítorral vívta a nagy szópárbajt, akkor a haragvó uralkodót is meg tudta mutatni, mielőtt megtörve behódolt az egyház hatalmának.

     Wagner Trisztán és Izolda c. zenedrámájában Marke király szerepét játszotta, énekelte. Az énekesek többsége Marke királyt siránkozó, önsajnáló öregembernek ábrázolja. Ez esetben erről szó sem volt. Polgár Marke királya a férfikor delén levő egyenes tartású férfi, aki először csodálkozik, nem érti, és nem érzi a helyzetet. A darab tragikus végén pedig őszintén sajnálja a történteket és megrendülten áll az általa szeretett két ember holtteste fölött.

     Egy koncert a Zeneakadémián. Wagner a Walkür c. zenedrámájának első felvonása. Ebben Hunding szólamát énekelte. Megajándékozta ezt a barbár, brutális figurát is egyfajta emberi nagysággal, valami ősi lovagiassággal, tartással, ahogyan és amikor a vendégjogra hivatkozva házába fogadta legnagyobb ellenségét.

     A majdnem elfelejtett dal műfaját hozta újra vissza a pódiumra Schubert Winterreise dalciklusával. Igen, utaztunk vele a dalokon keresztül a télbe, az elmúlásba. A különálló kis dalokból a ciklus végére egy teljes emberi dráma bontakozott ki és az elmúlás dermesztő telét élhettük át. „ bárhogy lesz is, néki/minden mindegy már,/ ő csak játszik folyton,/ karja meg nem áll./ Elfogadsz-e társnak?/Szólj, te furcsa vén,/Játszanál a verklin,/ s énekelnék én.” (Závodszky Zoltán fordítása) énekelte a ciklus utolsó dalában, A verkli címűben. És mindenki tudta ki is ez a furcsa vén verklis……..

     Bartók világhírű operájának a Kékszakállú herceg várának férfi főszerepét számtalan alkalommal énekelte a világ sok táján. Az ő Kékszakállúja az emberi kapcsolatok reménytelenségéről mesélt. Egy utolsó kísérlet Judittal. Hátha. De aztán marad a csendes lemondás a boldogságról, a rezignáció, az emlékek, a magány. „És mindig is éjjel lesz már, éjjel, éjjel….”

     Legutóbb Karácsony előtt láthattuk, hallhattuk Mozart Varázsfuvola c. operájának főszerepében. Sarastro figuráját öltötte magára, vagy ő adta oda magát neki. Nem szerep volt, ő maga volt Sarastro. Végtelen egyszerűséggel láttatta a bölcs, türelmes, mindent tudó, mindent látó, mindent megbocsátó Igaz Embert.  Akkor azt írtam az előadásról, hogy az út végén Sarastro csuklyát húz a fejére és csillagfény kísérőivel együtt beolvad a sötét háttérbe.

Igen, Sarastro most végleg elment, mindörökre beolvadt a sötét háttérbe…….

.