Riói emlékek

A világ egyik legszebb panorámájú városa

Gyerekkoromban Budapesten, a Corvin mozi mögött a Kisfaludy utcában laktunk, és – mivel akkor még megfizethető volt -, rendszeresen jártunk a vetítésekre. Talán hetedikes, vagy nyolcadikos lehettem, amikor a „Fekete Orfeo” c. brazil filmet tűzte  műsorára a mozi vezetősége. Bár nagyon szerettem a földrajzot, tudtam is az anyagot, de más az, amikor könyvből olvastam, vagy tanári magyarázatból hallottam valamiről, és megint más, amikor láttam is.

Nos, ez történt velem, amikor megpillantottam Rio de Janeiro-t Brazília második legnagyobb városának képeit a színes filmen. A történetre ma már csak foszlányokban emlékszem, de a város megmaradt bennem, s elbűvölt, illetve meg is rémített amit láttam. Arra gondoltam, jó lenne ha ellenőrizhetném, valóban ilyen-e ez a város.

A szegény-negyed, az úgynevezett „favella” volt az egyik főszereplőnek az otthona. Ezt a nyomort mi itt Európában akkor még elképzelni sem tudtunk. Legalább is én addig nem, amíg ebben a filmben nem láttam. Papundekliből, használt alumínium dobozokból, rongyokból, fadarabokból összetákolt „otthonok”-ban éltek felnőttek, gyerekek, öregek, betegek. És ennek ellenére, látszólag jókedvűen tették a dolgukat, és mintha más nem is lenne fontos, egész évben a karneválra készültek, varrták a jelmezeket, tanulták a szamba tánc variációit.

Ellentétként ott volt a csoda: a hatalmas sugárutak, a gyönyörű szállodák, éttermek, lakóházak, templomok, a meseszép tengerpart a Copacabana, a Cukorsüveg-hegy és a város fölé magasodó Corcovado-hegy, melynek csúcsán a kitárt karú, hatalmas Krisztus szobor áll.

Amikor kijöttem a moziból, még gyerekfejjel is arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy van film, hiszen mi innen a Kárpát-medencéből soha nem juthatunk el a világ másik oldalára, méghozzá a déli féltekére. Legalább így láthatjuk, hogy milyen változatos, sokszínű a mi kis sárgolyónk. Az ötvenes évek elején teljes joggal állapíthattam meg ezt.

Sok, sok év telt el a Fekete Orfeo  film adta élmények óta, de nem múlt el bennem az érdeklődés, a kiváncsiság Brazília után. Persze maradt az elérhetetlen álom, mert hiszen úgysem juthatok el oda.

A Sors azonban valósággá tette az elképzelt álmot.

Komoly felnőttként, 1986-ban – munkám során -, hivatalos utam Rióba vezetett.

( Érdekes, hogy pont a napokban olvastam Csernok Attila: A komáromi pontonhíd c. kiváló könyvét. Remélem színesíti írásomat az, amit  a kötetben találtam. Íme):

Minden azzal kezdődött, hogy Pedro Álvares Cabral portugál tengernagy tizenhárom vitorlásból álló flottája 1500. április 22-én felfedezte Brazíliát. A föld birtokbavételével egy időben az erdőkben nagy mennyiségben találtak egy fafajtát, ami vörös színéről a „pau brasil” nevet kapta. Portugálul a „pau” fát, „brassa” parazsat jelent, a pau-brasil jelentése parázsszínű, vagy” vörös fa”. Brazília portugál nyelven Brasil – az ország  később e fáról kapta nevét.

Rio de Janeirót 1502 január 1-én fedezték fel. A név eredete egy tévedés. Egy Gaspar Lemos nevű portugál elhajózott a Guanabra-öböl előtt, és azt hitte, hogy egy nagy folyam torkolatát látja, és mivel januárt ( januerio) mutatott a naptár, Rió de Janeiro, Január folyó lett a hely neve).

 A Varig légitársasággal utaztam és kíváncsian vártam, hogy milyen ünnepséget rendeznek a fedélzeten, ha majd átrepüljük az Egyenlítőt, és kapunk-e róla igazolást. Ugyanis régóta kedvenc olvasmányaim voltak az úti-könyvek, s ott számoltak be erről a hajóknál megtartott szokásról. Ám a huszadik század utolsó harmadában ez már nem jelent akkora érdekességet, mint több évtizeddel azelőtt. Hiszen az egész világ utazik, mindenki turista lesz, aki ezt megteheti, csak nekünk volt ez akkor olyan megrendítően egyedi élmény. Így azután nem kaptam emléklapot arról, hogy átrepültem az Egyenlítőt, és arról se hallok már régen, hogy legalább a nagy hajóknál megtartották volna ezt régi érdekes szokást. Szerintem kár érte.

Frankfurt és Sao Paolo érintésével végre megérkeztem Rióba.

Kiszállva a gépből, összeszorult a gyomrom, nem akartam elhinni, hogy ott vagyok álmaim színhelyén.

Még abban is szerencsém volt, hogy a hivatalos munka mellett jutott időm a nevezetességek megísmerésére. A paloták, a gyönyörű templomok, a foci-pályák, az autók sokasága olyan mint a világ sok nagyvárosában, de engem az egyedülálló érdekességek vonzottak nagyon.

A város domboldalán „állnak”(?) düledeznek a rettenetes viskók, ez az úgynevezett favella. Százezrével élnek itt a szegények. Ide, a favellába nem is mehet be senki, olyan rossz a közbiztonság. Még a rendőrök is csak csapatostól vonulnak be felfegyverkezve, ha nagy néha valami bűnügy felmérésére mégis behívják őket. Különben a favella lakói maguk szolgáltatnak igazságot (?) egymás között. Iszonyú magas a bűnesetek száma, és a kormány nem tud tenni ellene semmit. A  nyomor és a gazdagság között fényévnyi a távolság, ezt áthidalni alig-alig sikerül valakinek.

Kiáltó ellentéte ennek a Copacabana, a 4,5 km hosszú, jó széles, finom homokkal borított tengerpart. Az emberek ezrével úszkálnak, szörföznek a tengerben, a parton a puha homokban napoznak, táncolnak, szerelmeskednek, gyerekek fociznak, anyák szoptatnak. Az árúsok járják a partot, italt, jégkrémet, ennivalót, napszemüveget, napolajat, ruhaneműt, szóval mindenfélét kínálnak. Semmit nem szabad őrizetlenül hagyni, mert a tolvajok, a nyomorgó szegények mindent ellopnak. Ha látják, hogy a jó módú turista családok ha csak egy pillanatig nem tartják szem előtt gyermeküket, azonnal elrabolják a kicsit és súlyos váltságdíj fejében adják csak vissza a szülőknek..

Rio de Janeiro egyik nevezetessége a Cukorsüveg-hegy. 1565-ben Anchieta portugál barát levélben számolt be Rió alapításáról, s ebben a levélben említést tesz egy cukorsüveg alakú szikláról. Ez a tengerből kiálló szikla uralta azt a területet, amelynek partján megalapították a települést.

Ma már drótkötél-pálya visz fel a kopár szikla tetejére, a 395 méter magas csúcsra. A csúcsról és a lenti végállomásról egyszerre indul el egy-egy csupa üveggel borított 75 ember befogadására alkalmas kabin. Fél úton találkozik a le és felmenő szerkezet, a bent ülők illetve állók integetnek egymásnak, majd a két kabin folytatja útját le, illetve föl.  Félelmetes érzés volt lenézni a kabinból az alattunk hullámzó tengerre, és gyönyörű volt a kilátás, ahogyan egyre magasabbra emelkedtünk. A tetőn emléktárgyakat árúsító bazárok, kis büfék vannak, és pénzbedobós érmékkel működő távcsövek is rendelkezésre állnak. Szabad szemmel is ellátni a Copacabanáig, a repülőtérig és a város fölé magasodó Corcovado hegyre.

A 709 méter magas Corcovadóra fogaskerekűn, közúton vagy gyalog is fel lehet jutni. Fogaskerekűvel a menetidő 30 perc, de van látnivaló bőven. Végig trópusi növényvilág szegélyezi a pályát, igazi őserdő benyomást keltve, bár azt mondták, ez nem őserdő még, hanem „csak” természetvédelmi terület.

A felső végállomástól még 220 lépcső vezet a csúcsra, ahol áll a világhírű Krisztus szobor.

Ezt a csodát 1931 október 12-én avatták fel, s azóta ámulva  nézi mindenki.

A szobor egyike a legnagyobbaknak a világon. Talapzatának magassága 8 méter, a szoboré 30 méter, a feje 3,75 méter, széttárt karjainak vége 28 méterre van egymástól, tenyere 3,2 méter. A Krisztus alak súlya 1145 tonna, egy-egy karja 80 tonnát nyom. Belül négy főoszlop tartja, ezeket gerendákkal erősítették egymáshoz. Az egész szobrot kívülről 7 milliméter vastag, háromszögletű szappankőlapokkal fedték be. A talapzatban 150 személyes kápolna található.

A rendkívüli képzőművészi alkotás felállításakor figyelembe kellett venni az erős széllökéseket, és a sűrűn előforduló viharokat is, ezért a szobor fejére 56 villámhárítót helyeztek el.

Tény, hogy ilyen méretű, széttárt karú Krisztus szobrot még sehol sem építettek a világon!

Egy brazil és egy francia szobrász, egy francia építész és egy francia mérnök közös munkájának és a hatalmas létszámú kivitelező munkásgárda rendkívüli fizikai erőfeszítésének köszönhető ez a csoda.

Ott álltam tehát a világ egyik legszebb panorámájú városa fölött, de még akkor is nehezen hittem el, hogy a Corvin moziból kijövő egykori bakfis álma teljesülhetett.

Sokfelé eljutottam a világban, sok gyönyörű várost láttam, de be kell vallanom, hogy Rio de Janeiro fekvése az egyetlen, ami felülmúlja Budapestét. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy láthattam, ott lehettem, de lakni, élni, dolgozni csak itthon tudok. Ha a Gellért hegyről nézek le a Duna kettészelte városra, vagy a Tihanyi apátság mellől kápráztat el a Balaton ezer színe, vagy a Kékesen sétálok, vagy a Bükkben élvezem az erdők hangulatát… sorolhatnám ki tudja meddig? Nem fogom megunni soha ennek a viszonylag kis országnak ezer látnivalóját.

Jó világot látni, de még jobb hazajönni.

Másodközlés:

Hévíz. Művészeti és művelődési folyóirat XVIII.évfolyam 2. szám

2010 június