A fehér szalag
A budapesti Katona József Színházban
A budapesti Katona József Színház „A Fehér szalag” című előadása Michael Haneke, az osztrák Oscar- és Arany Pálma-díjas író-rendező azonos című filmjének színpadi adaptációja.
Az európai filmipar egyik provokátor fenegyerekének számító, minden művében erősen társadalomkritikus, és kíméletlenül őszinte rendező gyerekmese alcímet adott az 1913-ban játszódó bűnügyi történetnek. Míg a film erősségét és hátborzongató légkörét a fekete-fehér képek és a szerephez igazodó korosztályú gyerekszereplők adják, a színpadon mindezt felnőttszereplőkkel az egyszerű, változó, de sötét bútorokból álló díszlet és a táncos műfajok koreográfiájából ismert panoráma képek adják.
A történet drámaiságát és abszurditását hangsúlyozza a pillanatba dermedt csoport, akik körülveszik a történet szempontjából éppen lényeges szereplő élénk mozdulatait, monológját. Ezalatt a történetet a mesélő tanító figurája szinte mindvégig a színpad valamelyik szélén marad és csak nagyon rövid időre lép be a cselekmény fonalába.
Ezzel a megoldással már nem is Haneke filmjének képi világát kapjuk vissza, sokkal inkább a film hőskorát idéző, kevés színnel, képkockákkal, az elbeszélő hangjával összekötött történet. Utóbbi talán sokkal jobban illik is az első világháborút megelőző időszakban egy főúri birtokon zajló eseményekhez.
Az Enyedi Éva által színpadra alkalmazott és Ascher Tamás rendezte előadás a krimi eszköztárával mutatja be ennek az észak-német protestáns falunak minden szereplőjét, az életüket, a családjukat, ahogy láttatni szeretnék és azt is, ami a rendezettnek tűnő közösség fonákján, a felszín alatt zajlik. Bár a közönség a szövevényes cselekmény alatt szembesül a mai, modern társadalomban is átható problémákkal, mint az autoriter, mindenkit terrorizáló családfő, családon belüli erőszak, bántalmazás, hűtlenség kiközösítés gyerekek és felnőttek között.
Emellett a krimi és az egyes esetek kivizsgálása csak az egyik szál, mondhatni, hogy csak a felszín. Az egész előadás hátborzongató légkörét a megfoghatatlan, mindent és mindenkit átható gyanakvás, rettegés és az egyes szereplők által ezekre adott válaszreakciók adják. A narrátor és a hozzá kapcsolódó szelíd, romantikus és a szörnyűségektől már-már hihetetlenül reálisan kívül maradó karaktere a várakozás ellenére semmit sem enyhít a mondanivaló súlyosságán. Inkább még kiemeli azt.
A filmben és színpadi változatában közös, hogy mindvégig fenntartja a néző feszült figyelmét és minden egyes képpel újabb kérdéseket vet fel a nézőben.
Haneke a film eszközeivel, a gyerekszereplőket (is) negatív figurák bőrébe bújtatva a cselekmény során közelebb viszi a nézőt a vélt megoldáshoz, a terror légkörének kialakulásához és generációkon keresztül továbbörökítéséhez. A Katona József Színház előadása ugyanígy nem adja meg a krimiken edződött nézőnek a cselekmény megfejtését, cserébe megmutatja a terror kialakulását és légkörét annak minden kegyetlenségével, abszurditásával.
A színház ajánlása alapján 16 éven aluli nézőknek nem javasolja az előadást, de a kivételes színészi alakítás és a kiváló rendezés eredményeképp bátran ajánlom minden 16 éven felüli színházkedvelőnek, ha Haneke-rajongó és/vagy látta a filmet azért, ha pedig még nem ismeri az osztrák rendező munkásságát, ennél a darabnál jobb „kedvcsinálót” álmodni se lehet.
Verner Adrienn
