Requiem

A megemlékezés megrázó élménye.

2010. május 9-én a második világháború befejezését jelentő győzelem 65. évfordulóján különleges koncertet hallgathatott meg az a több ezer ember, aki ellátogatott a budapesti Vasúttörténeti Múzeum Orient csarnokába, illetve akik a Duna televízió élő közvetítését nézték. A koncert több okból is különleges volt. A zenei produkció a megemlékezés megrázó élményét nyújtotta a nézőknek, hallgatóknak. A megszállt Csehszlovákiában, Terezinben, (német nevén Theresienstadt) működött az a koncentrációs tábor, amelyet a nácik, mintegy kirakatként mutogattak, bizonyítandó a világnak, hogy milyen jól bánnak az oda deportált zsidókkal. A táborba többek között a terezini gettóból hurcolták az embereket, majd onnan küldték tovább őket Auschwitzba. A koncentrációs táborban éhező, fázó, tengődő emberek között volt Rafael (Rafi) Schaechter karmester, aki maga köré gyűjtötte azokat, akik énekelni tudtak és szerettek. Lehetőséget kaptak arra, hogy betanulják és a gettóban 16 alkalommal előadják Verdi Requiemjét. Ezeknek az embereknek a tiszteletére és emlékére hangzott el ezen az estén ugyanez a hatalmas mű. Ám a megszokott koncertelőadástól eltérően, a tételek között dokumentumfilm részleteket láthattunk, hallhattuk az egykori események néhány túlélőjének elbeszélését, valamint prózai szövegrészleteket, kommentárokat is. Ezekből az elbeszélésekből megtudhattuk, hogy miért vállalták a rettenetes körülmények között, rabszolgaként tengődő emberek minden nehézség ellenére a részvételt a fárasztó próbákon és előadásokon. Ez volt az utolsó szál, amely valamikori normális életükhöz, emberi mivoltukhoz kapcsolta őket. Ugyanakkor Rafi Schaechter karmester hitt abban, hogy az előadásokkal kimondhatnak olyan dolgokat, amit szóban természetesen nem lehetett kimondani. Meg tudták mutatni, hogy kiért is szól a requiem tulajdonképpen. Hiszen legtöbbjük, - a karmesterrel együtt- a gázkamrában végezte, de előtte még ezen a módón adták a világ tudtára mindazt, ami velük történt. A bejátszások közül a legszívszorítóbb a nácik által készített hazug propagandafilm részlete volt, amelyben mintegy üdülőparadicsomként mutatták be a koncentrációs tábort. A túlélők egyike elmondta, hogy egy alkalommal a Vöröskereszt küldöttsége meglátogatta a tábort. Egy óra húsz perc alatt meghallgatták a Verdi Requiemet, aztán két óra ebéd következett a jelen levő náci vezetőkkel, majd pár perc alatt megnézték a díszletvárost, az alkalomra felhizlalt és kiöltöztetett pár tucat foglyot, (akik másnapra eltűntek) majd teáztak, és lelkiismeretüket megnyugtatva távoztak. Az emlékkoncert minden résztvevője maximális teljesítményt nyújtott az estén. A MÁV Szimfonikus Zenekar, a Washingtoni Katolikus Egyetem kórusának tagjai, a Honvéd Férfikórus, az Angelica Leánykar ugyanúgy, mint a prózarészleteket felolvasó Béres Ilona és Garas Dezső. Az énekes szólisták: Sümegi Eszter, Meláth Andrea, Fekete Attila és Bretz Gábor a tőlük megszokott magas művészi színvonalnál többet, saját emberi megrendültségüket is a megemlékezés szolgálatába állították. Az egész, különleges, rendhagyó koncert kitalálója és mozgatórugója, az est karmestere az amerikai Murry Sidlin nem csak nagyszerűen vezényelt, hanem kommentárokat is felolvasott. A koncert végén egyre kevesebb zenész játszott, egyre kevesebb énekes énekelt, fokozatosan levonultak a színpadról, majd követték őket a szólisták és a karmester is, miközben egy szál hegedű hangja mellett néztük a dokumentumfilmen, ahogy embereket terelnek a vagonokba, és a vonatok elindulnak velük. A közönséget megkérték, hogy taps helyett egy perc csönddel emlékezzenek az ártatlanul meggyilkoltakra. Legvégül pedig az egyetlen hang, a hegedű hangja is elnémult.