Százéves erdők

Őserdők, öreg erdők, fiatal vadonok

Minél idősebb egy erdő, annál inkább várható, hogy gazdag élővilágnak ad otthont. Turisztikai vonzerejük sem lebecsülendő – hiszen ki ne részesítené előnyben kirándulásai során a vadregényes tájakat, melyek külön színfoltjai lehetnek az öreg erdők, mesebeli formájú és méretű fákkal.

Az erdőgazdálkodás évszázadai során az őserdők szinte teljesen megsemmisültek Európában. Mivel a száz-százhúsz év körüli fák – tölgyek esetén körülbelül 150 év – ipari szempontból már gyakran veszítenek értékükből, az általános gyakorlat szerint ennél idősebb fákból álló erdőket csak kivételesen őriznek meg azok tulajdonosai, kezelői. Európa nagy részén ezért nem találunk olyan tájat – a védett területeket is beleértve – ahol százévesnél idősebb erdőkből sok lenne. A százötven éves állomány pedig olyan ritka, mint a fehér holló. Pedig természetvédelmi szempontból az erdő ekkortól kezd lassan, fokozatosan egyre értékesebb élőhelyek rendszerévé válni. Megjelennek a lábon elpusztult idős fák; egy részük le is dől az erdő aljzatára, hogy lassan korhadó fekvő holtfaként egyre több növény-, állat- és gombafajnak adjon életteret. Megnyílik a lombsátor; lékek alakulnak ki, és a beáradó fényben az erdő elkezdi felújítani magát a helyben termő magokból. Olyan mikroélőhelyekkel gazdagodik az erdő, mint az odúk, a vastag, száraz ágak vagy a széltől kifordított fák gyökértányérjai, és olyan fajoknak ad otthont, mint a fehérhátú harkály, a fekete gólya vagy az orrszarvúbogár, amelyek fiatalabb állományokban még nem találják meg életfeltételeiket. Ahogyan az erdő változatosabbá, „vadonszerűbbé” válik, úgy jelenik meg az színes formavilág, amelyért a mai lelkes természetfotósoknak már hatalmas utakat kell megtennie.

Magyarországon mintegy százhúszezer hektár százéves, százhúsz éves erdőből már csak negyedannyi van, százötvenesből pedig alig párezer hektár. A százévesnél idősebb erdők öthatoda állami kezelésben van, egyhatodát magántulajdonosok birtokolják. Védettség alatt áll ezen idősebb erdők valamivel több mint fele, egyhatoduk ugyanakkor még a Natura 2000 hálózatnak sem része.

A legtöbb százéves vagy annál idősebb erdő főfafaja a tölgy. Négy tölgyfaj – a kocsánytalan, a kocsányos, a cser- és a molyhos tölgy – jellemzi ezeket. Összesen mintegy hetvenezer hektárt borít az országban idős tölgyállomány a síkságoktól az alacsonyabb hegyvidékekig. Az erdőirtás következtében idős erdőből a legnagyobb hiány a síkságokon jellemző. A hegyvidékek magasabb régiói jobban átvészelték a történelem viharait, így az errefelé uralkodó bükkerdők jobban megmaradtak: harmincezer hektárnyi idősebb bükkössel rendelkezünk. Természetesen a legtöbb őshonos fafajunk is könnyen eléri a százéves kort – gondoljunk például a több száz évet megélt, egy-egy település büszkeségeként álló hársakra. Az olyan erdők, ahol egyéb fafajok adnak százéves állományt – például a gyertyán, az erdei fenyő vagy a különféle exóták – ezért szükségszerűen kisebb területet borítanak, és jellemzően emberi hatásra jönnek létre.

Hol találkozhatunk százéves erdőkkel?

Az idősebb erdők fele a nagyobb védett területekhez – például nemzeti parkokhoz vagy tájvédelmi körzetekhez kapcsolódik. A Duna-Ipoly és a Bükki Nemzeti Park egyenként több mint tízezer hektár százévesnél idősebb erdővel rendelkezik. Négy-ötezer hektár található a Zemplénben, a Vértesben és a Mecsekben, két-háromezer hektárnyi idős erdő pompázik a Budai-hegységben, az Őrségben, a Mátrában és a Bakonyban. Sok kisebb, néhány száz vagy néhány tízhektáros darabka pedig szétszórtan, az ország más védett területein található.

Fontos kiemelni, hogy sok város – például Miskolc, Pécs, Esztergom vagy Kőszeg – körül vannak jelentős, ötszáz hektárt meghaladó idősebb erdők, amelyek kirándulóerdőkként szolgálnak. Budapesten a II., III. és XII. kerületekben található összesen több mint hatszáz hektárnyi százévesnél idősebb erdő – ezek legismertebb állományai a Normafa környékén csoportosulnak. A híres Debreceni Nagyerdő – hazánk legelső, kétszáz hektárnyi védett területe – ma már ritkaságszámba menő idős, alföldi kocsányos tölgyes erdőket foglal magába. Kisebb városok, mint Visegrád, Csákvár vagy Oroszlány szintén lehetnek „gazdái” és haszonélvezői a százéves erdőknek, ahogyan a kirándulóutak kiindulópontjaként szolgáló, turistakörökben jól csengő nevű települések, mint Bükkszentkereszt, Felsőtárkány, Gánt, Nagybörzsöny vagy Diósjenő. Kemence és Perőcsény határában terül el hazánk legnagyobb, fokozottan védett, érintetlen erdőterülete, a Csarna-völgy, ahol ugyancsak nagyobb kiterjedésű, száz évesnél idősebb tölgy- és bükkállományokat fedezhetünk fel.

Olyan állományok, sokszor főúri vadászterületek maradványai, melyek közül nyolc – például a Kékes, a Szalafői őserdő vagy a Kunpeszéri Tilos erdő – európai szinten is figyelemre méltó, az eredeti őserdőszerű állapotokat tükrözi. A hazai őserdőszerű állományok közül azonban egyedül a Kékes tekinthető valódi őserdőnek.

Az erdőket fenyegető veszélyek – köztük a klímaváltozás – szorításában kulcsszerepet kap az erdei életközösség valamennyi elemének megóvása, amely a megfelelő erdőgazdálkodási, erdőkezelési módszerek kialakításával kezdődik.