Szabadidő magazin - Hamlet
Szabadidő magazin

Hamlet

2010. április 5. 20:49 | Gold György

Az egyik legrejtélyesebb darab, amely nem bírja el az operai adaptációt.

                               „Belőle, ha megéri, nagy király vált volna még”

 

 

    A Metropolitan Opera élő HD közvetítései sorában ezúttal Ambroise Thomas Hamlet c. operáját láthattuk.   Ez a mű a kissé elfeledett művek közül való, Budapesten például évtizedek óta nem volt látható. Ezért is örültünk a lehetőségnek, hiszen ismeretlen művel mindig jó megismerkedni. Thomas a 19. sz. egyik legdivatosabb francia zeneszerzője, egy időben a párizsi konzervatórium igazgatója is volt. Több operát írt, de mára csak a Mignon c. darabját és nagy néha a szóban forgó Hamlet c. operáját adják elő.

   Shakespeare egyik főművét a két librettóíró specialista, Michel Carré és Jules Barbier gyötörte, gyömöszölte opera librettóvá. Azt természetesen nem lehet számon kérni, hogy a rendkívül sokrétű, halhatatlan tragédia teljes, bonyolult filozófiai gazdagsága, megjelenjen az operaszínpadon. Ám ez esetben még a cselekmény is olyan változtatásokon esik át, hogy néha nem is hasonlít az eredeti darabhoz. Csak néhány ezen változások közül:  Polonius, Ophelia apja ebben a darabban egy sötét összeesküvő, aki a királyi párral Claudiussal és Gertruddal cselt vetve részt vesz Hamlet apjának meggyilkolásában. A darab végén szemben az eredetivel, ő az egyik élve maradt szereplő. Az opera vége is teljesen eltér az eredetitől. Itt, Ophelia temetésére készülve érkezik Laertes, találkozik Hamlettel, kölcsönösen leszúrják egymást. Laertes azonnal meghal, Hamlet még életben marad, meglátja a halott Opheliát kísérő menetben anyját és Claudiust, ekkor az összes szereplő előtt láthatóan megjelenik Hamlet apjának szelleme. A szellem újra csak bosszúra szólítja fel fiát, aki leszúrja Claudiust. Gertrud és Polonius életben maradnak, Hamlet meghal.

   A rendkívül hosszú darabot okosan három és fél órás hosszúságúra meghúzva, egy szünettel adják. A zene teljesen hagyományos operazene. Szép, dallamos, néha kifejezetten andalító, kellemes, de minden különösebb drámaiságot, sötét, nyomasztó légkört nélkülöző muzsikát hallottunk Louis Langrée vezényletével. Ez a zene a főszereplők zenei jellemzésével is adós marad, nem lép túl a 19.sz-i megszokott operazenéken.  Az előadást nézve, hallgatva, néha Gounod zenéjét, néha Offenbach muzsikáját véltem kihallani. Kissé furcsán hat az első felvonásban az esküvőre készülő kórus bordala, amely szinte Johann Strauss Denevérének zenei világát idézte a színpadra. Az eredetiben komor, filozofikus sírásó jelenet ebben a darabban a két sírásó bordalára redukálódik.

   Két fő pilléren nyugszik az opera: Ophelia és Hamlet szerepén. Opheliát a Natalie Dessay helyett beugró német szoprán Marlis Petersen énekelte. A szerep fő kihívása a majdnem egy egész felvonást kitöltő konvencionális őrülési jelenet, mely két részből áll. Egy bevezető rész után következő nagy koloratúrakeringőből, majd egy koloratúraballadából. A nagyon nehéz énekszólam mellett ebben a jelenetben a művésznek még hiteles színpadi játékkal is szolgálnia kell az előadást, főként ebben a rendezésben, ahol az ária közben késsel felvágja az ereit. A művésznő hangja számomra középfekvésben kissé fátyolosnak, a magas hangoknál pedig túl élesnek tűnt. Talán ez a szólam nem is teljesen az ő világa, talán a hangja kissé súlyos, hangszíne túl drámai ehhez a szerephez. Miután az előttem levő sorban nézte a vetítést, elképzeltem Rost Andreát ebben a szerepben…………

   Hamlet szerepe az operairodalom egyik legnagyobb baritonszerepe. Mint címszereplő, abszolút a dráma hordozója, néhány rövid jelenet kivételével egész végig a színpadon tartózkodik. Az ő szerepében még az eredeti dráma vívódásainak nyomai is felfedezhetők.  Ennek a szerepnek tökéletesen megfelelt hangban is és alakításban is Simon Keenlyside. Nagyszerű hang és átélt, visszafogott, stílusos színészi játék jellemezte, néha kicsit Viszockijra emlékeztető Hamlet alakítását. Az előadás és az este abszolút főhőse ő volt.

   Claudiust a MET régi, nagy sztárja James Morris énekelte a tőle megszokott hangi kvalitásokkal és erőteljes színpadi jelenléttel.

   Hamlet anyját, Gertrudot, a már szintén nem éppen pályakezdő Jennifer Larmore énekelte hangilag meggyőzően, de sajnos a kamera gonosz premier plánjának jóvoltából láthattuk azt a hihetetlenül modoros, túlzó mimikát, amelyet a nézőtér távolabbi részén ülők nyilván nem láttak ennyire karikatúraszerűnek, közelről azonban régi korok némafilmjébe illőnek, vagy Bayor Gizi arcjátékát idézőnek tűnt.

   A rendezés úgynevezett licenc rendezés, vagyis máshol, más színpadokon már bemutatott rendezés adaptálása a MET színpadára. Így aztán a szokásos pompa és látványosság helyett egy visszafogott, néhány mobil fallal határolt szinte üres teret láthattunk, néhány kellékkel. Ez a játéktér azonban tökéletesen szolgálta a darabot.

   Az előadás nagy tanulsága, hogy néha érdemes megismerkedni úgynevezett elfeledett művekkel, de ezek a művek nem véletlenül estek ki a színházak repertoárjából, a zenei köztudatból. Koruk zenei divatjának meg tudtak felelni, de a zenei ízlés és igény változásainak nem. Nem tudnak örök érvényű zenei mondanivalót hozzátenni az eredeti drámához. Shakespeare művei sok szerzőt ihlettek opera írására, de még Verdinek is csak öregkorában és zseniális szövegíró Arrigo Boito segítségével sikerült az eredetit megközelítő színvonalú remekművet írnia, az Otellot és a Falstaffot. A Hamlet pedig az egyik legrejtélyesebb, legsokrétűbb darab, amely nem bírja el az operai adaptációt. Legalább is eddig még nem született meg az eredetivel egyenértékű Hamlet opera.

Fotósarok