Elektra

Szezonzáró előadás a MET-ben

Két nappal az után, hogy elkezdték árulni a Metropolitan Opera 2016/17-es szezonjának élő közvetítéseire a jegyeket az Uránia Nemzeti Filmszínházban, sor került a 2015/16-os szezon évadzáró előadására: Richard Strauss Elektra c. egyfelvonásos operájára.

Ez a mű Strauss korai alkotóperiódusában született, a nagy nemzetközi botrányt kiváltó Salome után, annak párdarabjaként, egyben a zeneszerző első együttműködéseként a szövegíró Hugo von Hofmannstahllal, aki rendkívüli hatást gyakorolt rá és később szinte állandó alkotótársává vált. A betegesen eltorzult lelkületű Salome után ebben az operában már három megnyomorított életű, szörnyűséges nő a főszereplő, a férfiak csak mellékszereplőként jelennek meg. A szövegírót ebben a történetben a mélylélektani torzulások izgatták, mélyen megérintette Siegmund Freud tanulmánya a hisztériáról. Strauss pedig hatalmas zenekarával mindezt képes volt zeneileg megvalósítani.

Az Atridák (Atreusz leszármazottai) rendkívül szövevényes történetének ismerete nem feltétlenül szükséges a mű megértéséhez. Ebből csak annyit kell tudni, hogy Agamemnonnak, a görög hadak vezetőjének fel kellett áldoznia leányát Iphigéniát, hogy a hajóhad el tudjon indulni Trójába, ahonnan csak mintegy tíz év múlva tértek haza. Felesége, Klütaimnesztra soha nem bocsátotta meg neki leányuk feláldozását, ráadásul a hosszú idő alatt szeretőt, illetve új férjet is talált magának Aegiszthosz személyében, akivel a hazatérő Agamemnont a fürdőben meggyilkolták, fiát, Oresztészt messzi idegenbe küldték, csak a két megmaradt leánygyermek él velük a palotában: Elektra és húga Krüszothémisz.

Eltelik jó néhány év, a fiatalabbik leány, bár a palota foglya, megpróbál beilleszkedni az új életbe, míg Elektra ellenáll anyjának is és nevelőapjának is, ezért a cselédek között a palota hátsó udvarán, szinte állati sorban él és őrzi szeretetét halott apja iránt, gyűlöletét anyja és annak férje iránt, várja haza bátyjukat, hogy az bosszút álljon a gyilkosokon. Ennek a bosszúnak él, ezt táplálja, és ez táplálja őt. Amikor Oresztész titokban hazatér és a mükénéi palotát elborítja a kiontott vér, Elektra bosszúját beteljesedve látja, további élete célját elveszítve őt is utoléri végzete.

A MET új produkciója Patrice Chéreau korábban már Európában több helyen játszott rendezésének adaptációjaként került színpadra. Richard Peduzzi díszlete hatalmas szürke falak és vasajtók által határolt, kopár palotaudvart láttat. Caroline de Vivaise jelmezei fakók, kopottak, rongyosak, úgy a cselédek, mint Elektra ócska ruhákban, mezítlábasan jelennek meg, Krüszothemisz valamivel jobb öltözetet és bakancsot visel, anyjuk Klütaimnesztra ruházata meglehetősen visszafogottan elegáns, ezzel jelezve uralkodói méltóságát, bár a szövegkönyv szerint és a zenéből is jól hallhatóan rendkívül sok magára aggatott ékszer, drágakövek és talizmánok csörgése kíséri.

A MET szokásosan kiváló zenekarát Esa-Pekka Salonen vezényelte ezen az estén. A zenekar legjobb tudása szerint teljesítette igen nehéz feladatát, nem rajtuk múlott, hogy összehasonlítva régebbi előadásokkal, felvételekkel, némi hiányérzet maradt bennünk az este végén. Ez valószínűleg a karmester szándéka szerint történt, aki lefaragta, finomította, lágyította a brutális drámai hatást. Természetesen a dinamikai árnyalatok nem hiányoztak, voltak hatalmas forték és elhalkuló pianók, de a gyomorszorító feszültség, nagyon fontos drámai pillanatokban a kelleténél kevesebbszer teremtődött meg. Pedig Strauss zenéje behatol és bevilágít az emberi lélek legsötétebb bugyraiba és megmutatja annak feneketlen mélységeit.

Oresztész nem nagy, de fontos szerepét Eric Owens alakítása és tömör hangja végre valóban jelentőssé tette, jelenléte sötét gránitszoborként uralta a színpadot, miközben a bosszúra elkötelezett férfit még ellágyulásra és könnyezésre is képesnek mutatta meg. A három női főszereplő Strauss zenéjében, mint három félelmetes, megszállott, hisztérikus nőalak jelenik meg, viszonyuk egymáshoz lélektanilag rendkívül bonyolult és pontosan ábrázolt. Ebben az esetben azonban (nyilván a rendező és a karmester utasításainak, megfelelően) mindhárman a mértéktartóbb megvalósítást választották. Ez persze, csak árnyalatnyi különbség, ámde a visszafogott zenekar mellett már szembetűnő, és a drámai hatást csökkentő tényezőként jelentkezett. Krüszothemiszt, aki szereti nővérét, de ugyanakkor retteg is tőle, Adrianne Pieczonka alakította. Őt a szörnyű helyről és szörnyű családjától való menekülés, a gyerekszülés és családi boldogság utáni hisztérikus vágy fűti. Kiegyenlítetten énekelte szólamát, de nem éreztük, hogy valóban Elektra tiszta és hősies ellenpólusává tudna válni. Klütaimnesztra talán az operairodalom leghátborzongatóbb, démonikus mezzoszoprán szerepe. Ezen az estén az utóbbi évtizedek meghatározó, elsősorban Wagner szerepekben tündöklő mezzoszopránja, Waltraud Meier énekelte még mindig nagyszerű hanggal, de némi hűvös távolságtartással. Színpadra lépésekor szolgálók vörös szőnyeget terítenek a lába elé, ami mintha már kiömlött vére lenne a palota szürke udvarán. Hatalmas jelenetében nem kapott kellő hangsúlyt a lelkifurdalástól, bűntudattól és bűnhődés elől való menekülés eszeveszett vágya, az asszony babonás rettegése, inkább egy idegességét nyugalomnak álcázó, sorsába majdnem beletörődő nőt láttunk, aki Oresztész halálhírének kézhezvételekor nem a megszokott sátáni kacajjal, hanem magába roskadtan megy le a színpadról, hiszen mégiscsak egyetlen fia halálhírét kapta kézhez. Egy, más előadásokban eddig nem látott új momentum is feltűnt játékában, amikor rövid időre átöleli Elektrát és akkor a gyűlölet és undor helyett fellobban a szemében a lánya iránti szeretet, megértés és sajnálat, ami aztán gyorsan elenyészik.

A címszerepet Nina Stemme, hangilag napjaink egyik legjobb Elektrája énekelte. Az ő Wagneren izmosodott hangja gond nélkül megbirkózott a félelmetesen hatalmas és a hangszálakat rendkívül igénybevevő szereppel. Színészi alakítása, bár sokszínű, de mégis kevésbé volt lélekfacsaró, mint azt a szituáció és a zene megkövetelte volna. Nem éreztük eléggé az apa iránti rajongás, szeretet, sőt: szerelem hármassága mellett (Elektra-komplexus), az anyja iránt érzett szeretet elfojtásának és gyűlöletté alakulásának megszállottságát. Színészileg Strauss brutális Elektrája helyett az ő igazi világa: Izolda.

Miközben a szereplők minden tőlük telhetőt megtettek, legalább is hangilag, a karmesteri és rendezői koncepció következtében sajnos két monumentális zenedrámai pillanat zsigeri feszültsége nem tudott kiteljesedni. Először Elektra és Oresztész egymásra ismerésekor, a nő sokévi várakozásának, vágyakozásának beteljesülésekor (csakúgy, mint Wagner: Trisztán és Izoldájában, a bájital elfogyasztása utáni eksztatikus zenei csúcspontnak) mindent elsöprő érzelmi magaslatra kellett volna eljutnia. A másik ilyen kissé elszalasztott pillanat volt, amikor Oresztész bemegy a palotába az anyagyilkosságot végrehajtani, Elektra kint vár, ekkor a zenekar a pattanásig feszülő idegek remegését játssza, amíg fel nem hangzanak Klütaimnesztra halálsikolyai, sajnos ezzel a hihetetlen feszültséggel is adós maradt az együttes.

Nem vitatva, hogy egy ilyen zenei és színpadi koncepciónak is van létjogosultsága, azt meg kell állapítanunk, hogy ezzel viszont a zeneszerző által a partitúrába beleírt érzelmi potenciálnak egy jelentős része elveszett. Amin azért nem csodálkozunk, mert több évadon keresztül figyelemmel kísérve a közvetítéseket megállapíthatjuk, hogy a MET kínosan ügyel arra, hogy közönségét megóvja a túlzott intellektuális és érzelmi kihívásoktól, megrázkódtatásoktól.  Mindennek ellenére a szezonzáró előadás méltó befejezése volt a tíz közvetítésből álló sorozatnak.

Most már elkezdhetjük várni a következő szezon első előadását október 8-án, a zeneirodalom egyik csúcsművének, Wagner: Trisztán és Izolda c. zenedrámájának közvetítését, a női címszerepben Nina Stemmével.