Manon Lescaut

A Metropolitan Opera élő közvetítéssorozatában

Egy hónappal ezelőtt Puccini utolsó operáját a Turandotot láthattuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban, most pedig fiatalkori, de talán legszenvedélyesebb darabjának, a Manon Lescaut c. operának a bemutatásával folytatódott a Metropolitan Opera élő közvetítéssorozatának idei szezonja.

Puccini ezt az operáját Prevost abbé regényéből írta, illetve annak kiragadott töredékeiből állították össze keserves munkával a szövegírók: Ruggiero Leoncavallo, Marco Praga, Domenico Oliva, Luigi Illica, Giuseppe Giacosa, Giulio Ricordi és Puccini. Ezt megelőzően már világsikert ért el az ugyanezen regényből két francia szövegíróval írott librettóra készült operájával,- mely hívebben követi a regény cselekményét-, a francia szerző: Jules Massenet. A fiatal olasz szerző a mű torinoi bemutatóján hatalmas sikert aratott és a darab rövid idő alatt világhírűvé vált, egy időre el is nyomva Massenet operájának sikerét. A kétféle feldolgozás, a szerzők életkora, habitusa, vérmérséklete miatt zeneileg is különböző: a Masseneté talán érzelmesebb, líraibb (ezért ebből balettszínpadi feldolgozás is készült), míg Puccinié szenvedélyesebb, szikrázóbb, sodróbb lendületű. Mára azonban mindkét szerző műve egyformán népszerű, ezért felváltva játsszák a nagy operaházak mindkettőt.  A Met. közvetítésben éppen néhány évvel ezelőtt láthattuk Massenet művét.

Az előadás rendezője Sir Richard Eyre a 18. században játszódó történetet áthelyezte a 20. századba, az időpontot is pontosan megjelölve 1941-be. Ennek az időbeli áthelyezésnek tulajdonképpen semmiféle következménye nem lett a darabra nézve, semmilyen új gondolatot nem tett hozzá az operához, igaz el sem vett belőle, legföljebb néhány apróságot. Viszont több ponton is megnehezítette saját dolgát, ugyanis a németek által megszállt Franciaországban játszódó cselekmény nem mindig illeszkedik tökéletesen a darab eredeti történéseihez és helyszíneihez.

Az első felvonás Amiensben játszódik, ahol a két fiatal találkozik. Ezúttal nem egy postakocsi állomást látunk, hanem a színpad egyik felén egy eklektikus szállodaépület bejáratát, a másik oldalon hatalmas szürke lépcsősort és azt fent határoló szürke árkádot. Mint kiderült ez egy vasútállomás, ahova begördül egy mozdony és a vonatról száll le Manon. A második felvonás a dúsgazdag Geronte párizsi házának termét ábrázolja, itt is megmaradnak a hatalmas árkádok, ezúttal ablakokként funkcionálnak, fentről hosszú lépcsősoron lehet lejutni a helyiségbe, melynek közepén egy terjedelmes ágy és teljes magasságában egy monumentális oszlop látható, rajta indiai templomok faláról ismert szexuális ábrázolásokkal. Itt találkozik újra Manon és szerelme Des Grieux, itt halljuk a nagy, szenvedélyes szerelmi duettet, itt kapja őket rajta az öreg Geronte, és végül itt fogják el őket a fegyveresek. A harmadik felvonásban egy kikötött hajót, a hozzá vezető rámpát és alatta az elfogott és száműzetésre ítélt lányok börtönét látjuk. Itt azonban változtatni kellett, legalább is az eredeti magyar fordításból készült feliraton, mely szerint a lányokat Amerikába küldik. ( Des Grieux könyörgésére a Hajóskapitány válasza: „Amerikát kívánja benépesíteni? Barátom elment az esze? ….. Nádasdy Kálmán ford.) 1941-ben talán sokan örültek volna, ha Amerikába küldték volna őket, boldogan mentek volna, akár tömegesen is.  Ezért most csak száműzetésről esik szó helymegjelölés nélkül. Végül a negyedik felvonásban az amerikai sivatagban bolyongó pár ezúttal egy lebombázott város, talán az első képben megismert Amiens romjai között botorkál, a szálloda összedőlt, az ablakok betörtek, a falak leomlottak és a színpad elején szétszóródott kövek és egymásra dőlt betontáblák idézik a sivatagi homok hullámait, itt fejeződik be a tragikus történet.

A Met. most is remek zenekarát a jól ismert karmester: Fabio Luisi vezényelte.

A közvetítés nézői, (különösen a hölgyek) szomorúan vehették tudomásul, hogy a Des Grieux lovag szerepét énekelni tervezett Jonas Kaufmann ismeretlen okok miatt lemondta a fellépést. Helyette a veterán Roberto Alagna lépett színpadra, aki hosszú pályája során sokszor, sokféle előadásban játszotta el a fiatal lovagot. Az évek láthatóan és hallhatóan, nyomot hagytak az énekesen, mindazonáltal, ha időnként kissé erőlködve is, időnként kissé belefulladva is, de hevességéből mit sem veszítve énekelte, alakította az operairodalom egyik legszenvedélyesebb tenorszerepét.

Lescaut hadnagyot, Manon bátyját Massimo Cavalletti énekelte szép hanggal, jó külsővel és megfelelő színészi alakítással. Gerontot, az öreg adószedőt Brindley Sherratt a megszokott, kissé roskatag öregember helyett, egy egyenes tartású, elegáns úriembernek ábrázolta, aki hatalmas vagyonát valószínűleg a németekkel kollaborálva szerezte, hiszen láthattuk háza vendégeiként az egyenruhás katonatiszteket, akik ki tudja honnan szerzett ékszereket és egyéb ajándékokat hoztak Manonnak.

Manont Kristine Opolais játszotta, énekelte. Hangja tökéletesen megfelel a Puccini által megkívánt feltételeknek, szép színű szoprán, kellően drámai, amikor arra van szükség, megfelelően lírai, amikor az kell, és megvan benne az a (kissé édeskés) hangszín, amely olyan jól áll a Puccini hősnőknek. Az első felvonásban, mint fiatal, naiv, zárdába készülő lányka, talán kevésbé volt meggyőző. A második felvonásban szőke fürtökkel, némileg Marilyn Monroe-ra emlékeztető külsővel jelent meg, felhasználva ehhez remek testi adottságait. Azonban a nagy szerelmi duettben a mindent elsöprő szenvedélyt inkább csak külsőséges eszközökkel ábrázolta, mint igazi átéléssel. Ugyancsak nem belülről jött Manon kétarcúsága: az angyali szerelmes és a romlott, kapzsi, a férfit romlásba döntő végzet asszonya sem. A harmadik felvonás tragédiájában éreztem azt, hogy igazán magára talált, akkor, amikor a bűnbánó, a férfitól elszakadni nem tudó szerelmes asszonyt alakította. Ekkor ért csúcsra Alagna alakítása is, megrendítő könyörgésével a hajóraszállás lehetőségéért.  Aztán a negyedik felvonás tragikus áriájában ( Sola perduta abbandonata) egy valóban szenvedő, bűneit mélyen megbánó, az élettől és szerelmétől búcsúzó asszony vallomását hallottuk. Des Grieux lovag pedig ottmaradt egy romba dőlt városban, romba dőlt világával és romba dőlt életével, halott szerelmesével a karjaiban.

 Összességében azonban mégsem ez az előadás lesz az, amire hosszú évtizedek elmúltával is emlékezni fogunk, mint amilyen egy legendás, sose felejthető budapesti előadás volt Lamberto Gardelli vezényletével, két fiatal énekes: Házy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert közreműködésével…