Szabadidő magazin - Tannhäuser
Szabadidő magazin

Tannhäuser

2015. november 6. 21:20 | Gold György

Operamúzeum. A Metropolitan Opera közvetítéssorozata az Uránia Filmszínházban

Múzeumban érezhette magát az a néző, aki jegyet váltott az Uránia Nemzeti Filmszínházba, a Metropolitan Opera élő közvetítéssorozatának legutóbbi előadására: Wagner Tannhäuser c zenedrámájának vetítésére. Mégpedig egy operamúzeumban, ha létezne, létezhetne egyáltalán ilyen.

Úgy tűnik, minden operaház műsorán előfordulnak olyan előadások, amelyeket évtizedekkel ezelőtt állítottak színpadra és azóta ezek, tudomást nem véve a múló időről, változó divatokról, időnként feltünedeznek a repertoárban. Ilyen az éppen közvetített Tannhäuser is melyet jó néhány évtizede rendezett meg Otto Schenk. Sokan örülnek az úgynevezett hagyományos operarendezéseknek, sokan szeretik a Schenk által is képviselt úgynevezett naturalista-realista előadásokat. Igazuk is van abban az esetben, ha azok megfelelnek még a jelenkor operai elvárásainak. Ez esetben azonban az történt, hogy a díszlettervezővel és a jelmeztervezővel együttműködve a rendező akkurátus pontossággal megmutatja nekünk Vénusz istennő barlangját, Thüringia tájait és a Wartburg vára híres termét, a dalnokok csarnokát. Van is min ámulni-bámulni, ami a látványt illeti. Közben azonban elfelejtkezünk arról, hogy az elmúlt évtizedek, a múló idő, és a rendező jelenlétének hiánya, a külsőségeken kívül eltüntetett mindent a színpadról, ami a színházi előadás, így az opera és nem utolsó sorban a wagneri zenedráma lényege. Vagyis a drámát és az igazi poézist. Maradt tehát a színpadon, a puszta váz, a látvány és a kiüresedett, érzelmek nélküli, vagy megjátszott műérzelmekkel pótolt színészi játék.

Ami a zenekart illeti maestro Levine keze alatt a szokott színvonalon, vagy még annál is jobban teljesítettek, zeneileg megelevenedett a zenedráma minden aspektusa, megmutatva mindazt az érzelmi gazdagságot és drámát, ami a színpadról hiányzott. A kórus úgyszintén a szokott luxus módon teljesítette nagy feladatát. Ámde az énekesek….

 Wolfram viszonylag statikus szerepében a hangilag szépen teljesítő és még a költő lírai lényéből is valamit megmutatni képes Peter Matteit láttuk, ő volt a főszereplők között, aki minden szempontból leginkább megfelelt a szerepének.

Tannhäuser szerepét a ma elérhető, legjobbnak számító Wagner-tenor Johan Botha énekelte. Hangilag jó formában, még ha nem is az eddig hallott legszebb hőstenor az övé, de végig bírta erővel a hatalmas szerepet. Vagyis végigénekelte, mert alakításról szó nincs. Legtöbbször magányosan ácsorgott, a partnereivel csak a legszükségesebb esetekben lépett valamilyen kapcsolatba, és mindeközben még olyan szerencsétlenségben is részünk volt, hogy a közvetítésnek köszönhetően premier plánban, mozivászon nagyságban, közelről láthattuk azokat a rémes, (valószínűleg aktuálisan Halloweenre készült) arckifejezéseket, amelyeket színészi játék címén előadott

Vénuszt, a testi szerelem és a szexualitás megtestesítőjét Michelle DeYoung énekelte perfektül, formás lábait mutogatva, de különösebb meggyőződés, női vonzerő, szexuális kisugárzás nélkül, mondhatni némiképp egykedvűen. Még Tannhäuser távozásakor sem lehetett érezni a féltékenységet és vad dühöt, átka inkább egy megcsalt háziasszony kiabálására emlékeztetett.

Az egyik legpoétikusabb Wagner szerepet, Erzsébetet, Eva-Maria Westbroek énekelte. Természetesen hangilag megoldva a feladatot, de miután életkorban és érettségben már régen nem Erzsébet, így sajnos nem láthattunk, érezhettünk meg semmit ennek a fiatal lánynak a romlatlan tisztaságából, mérhetetlen megalázottságából, fájdalmából és poétikus-fájdalmas búcsújából, önfeláldozásából.

Bármely színházi előadás, opera, de főként wagneri zenedráma esetében nagyon szomorú minősítés, ha azt írjuk, hogy amikor a vetítővászonra néztünk figyelmünket leginkább a káprázatos és történelmileg hű jelmezek, a drága anyagok, a brokátok és szőrmék, a „drágakövek” változatossága és sokasága kötötte le a drámai történések helyett. Nagy elismeréssel adózunk a Met. jelmezkészítő műhelyének fantasztikus munkát végző, de számunkra névtelen munkatársainak, akik készítették őket. Ha valamiért, hát ezért volt érdemes nézni ezt az előadást.

Egyébként pedig ezen az estén valószínűleg jobban jártak azok, akik rádión hallgatták a művet, amennyiben valamelyik adó közvetítette.

 

 

Fotósarok