Faust 1.-2.

Goethe monumentális drámai költeménye a Katona József Színházban

„Mephisto: Egy darab oly erő,/ Mely csak a rosszra tör s csak jót idéz elő.”

Óriási feladatra vállalkozott a Katona József Színház, amikor Goethe monumentális drámai költeményének, a Faustnak mindkét részét bemutatta Márton László fordításában, két egymást követő estén. A bevált színházi gyakorlat szerint általában csak a jóval ismertebb és befogadhatóbb első részt szokás eljátszani. A két rész előadása hatalmas vállalkozás a színház részéről, a teljes együttesnek, - hiszen a két főszereplő kivételével mindenki több szerepet játszik - de különösen Faust és Mephisto, a két nagyon bonyolult karakter életre keltője számára, akiknek meg kell küzdeniük az elképesztő mennyiségű szöveggel is. Goethe évtizedekig dolgozott a nagy művön, addig javítgatta, bővítgette, alakította, amíg végül az emberi tudás és az emberről való tudás felmérhetetlenül nagy gondolati-filozófiai tárháza lett, amely valódi, teljes méretében nem, csak alaposan meghúzva állítható színpadra, mert jócskán meghaladja az előadhatóság és befogadhatóság határait. Ez történt most is, így mindkét estén háromórás hosszúságú előadás jött létre.

Schilling Árpád rendezése nem igazán könnyíti meg a nézői befogadást, nem engedi a nézőt, hogy a könnyebb utat válassza, meglehetősen nagy terhet rak a vállunkra, különösen a rendkívül szerteágazó, enciklopédikus második rész alatt a lankadatlan nézői figyelem fenntartása közben, ami nem is mindig sikerül.  A rendező nem tartózkodik a túlfűtött szexuális megnyilvánulásoktól, azok esetenként akár szinte parodisztikus megmutatásától. Viszont szinte teljes mértékben tartózkodik az aktuálpolitikai utalásoktól, és mégis, az előadás egészéből árad a nagyon is mai magyarországi valóság rendkívül nyomasztó életérzése.

Az első estén, a (közismertebb) részben az öregedő tanár-tudós Faust (Máté Gábor), szembesül az emberi és saját tudása véges voltával, talán haszontalanságával is, ezért amikor az eddig felhalmozott könyv-, tudáshalmaz le-, és ráomlik, akkor mintegy megvetéssel rúgja azokat félre, le a színpad elé. Ekkor lép színre Mephistopheles (Kulka János) az ördög, mintegy Faust másik, cinikusabb, kötöttségektől mentes énjeként és kínálja fel a testileg-lelkileg lepusztult idős embernek egy új, más, szabadabb és egyben szabadosabb élet lehetőséget, mindaddig, amíg az nem akar meghalni. „Faust: Ha szólok majd a tünde perczhez:/Maradj! Oly szép vagy énnekem! Akár mindjárt bilincsbe verhetsz,/ Elhullok akkor szívesen.” Így aztán a kettejük közti szerződés folyományaként Faust felismeri saját rejtett, (jobbára szexuális) vágyait, találkozik a nagyon fiatal Margarétával, akit egy gyors és főként a lány számára meglehetősen kiábrándító aktus keretében deflorál. Ezután már csak a lány bátyjával kell végeznie és léphet tovább, amit meg is tesz. A kétszeres gyilkossá lett lányt pedig némi erőtlen szabadítási kísérlet után sorsára hagyja a börtönben és Mephistoval kart karba öltve, kissé vitázva arról, hogy vajon a lány ezután elkárhozik-e elindulnak az új, a nagy utazásra.

A második estén tanúi leszünk ennek a nagy utazásnak, amelynek során bejárjuk a két főszereplővel az emberi lélek, a goethei tudás, létfilozófia és az antik világ mitológiájának hihetetlenül gazdag útjait. Szemben az első rész majdnem teljesen üres színpadával, most egy valamikor fényes nagypolgári lakást látunk erősen leromlott állapotában, a maga ócska konyhájával, elhanyagolt fürdőszobájával és vécéjével, különös zugaival, cserépkályhájával, üvegfalával és utólag beépített galériájával, telezsúfolva bútorokkal, kacatokkal. Itt lakik Faust és Mephisto (mint Bulgakov Mester és Margaritájában egy moszkvai lakásban Woland és kísérete), itt jelennek meg a görög-római mitológia és a képzeletvilág legkülönösebb alakjai, legkülönfélébb figurái. Az öreg Faust itt találkozik többek között szép Helénával, Thaléssel, Galatheával és Homunculussal a mesterségesen létrehozott emberrel. A második felvonásban, a már kiüresedett lakásban, jobbára a vécén trónolva lesz belőle császár, akinek egész birodalom lesi parancsait, aki alattvalóit meg nem kérdezve nagy természetátalakításba fog, akit tervének megvalósításában akadályoz az útjában álló öreg Philemon és Baucis, úgyhogy őket rövid úton likvidáltatja. Itt nyeri csatáit (persze Mephisto segítségével) ostoba és talpnyaló minisztere és hadvezére ellenére, de még mindig nem érzi a kielégülést, még mindig nem képes kimondani, hogy olyan szép ez a pillanat, amiért érdemes megállítani az időt és meghalni. Aztán amikor már nincs mellette más csak a Gond (Monori Lili) aki végleg mellé szegődik, akkor tudja megálmodni az emberiség szabadságáról szőtt nagy álmát: „ Szabad nép élén szabad földön élni,/ Így mondhatnám a röpke percznek:/ Maradj, oly szép vagy énnekem !” Ekkor áll meg vele az idő, miközben a díszletező munkások már bontják a háttérben a díszleteket. Aztán már csak Mephistopheles járja a maga abszurd haláltáncát a kiürült színpadon. 

„ Mephisto:/ Mentől okosb, ki bolondot csinál,/ Annál bolondabb felsülés a vége”

Az idézetek Dóczi Lajos régi fordításából valók.