Isten háta mögött
A szerelem ezerféle arca a Rózsavölgyi Szalonban
A Rózsavölgyi Szalon gondosan ügyel arra, hogy színházi bemutatóival a közönség számos rétegének igényeit kielégítse. Így aztán egy évadon belül láthatunk habkönnyű vígjátékot (Válótársak, Romance.com) komoly, magvas gondolatokat felvető drámákat (Elsötétítés, Koppenhága) vagy elgondoztató színműveket (Örvény). Ami közös bennük, hogy többségük a szerelem ezerféle arcát, formáját állítja a cselekmény középpontjába. Ahogy teszi ezt a legújabb bemutatójuk is: a kortárs amerikai szerző, John Cariani Magyarországon eddig nem látott darabja, melynek címe: Isten háta mögött. A nem a legnemesebb irodalmat képviselő színmű az amerikai Maine állam egyik kisvárosában játszódik, de éppenséggel játszódhatna bárhol a világon. Tulajdonképpen egymáshoz csak nagyon lazán kapcsolódó jelenetek füzére, melyeknek mindegyike variáció egy témára. Az előadásban tanúi vagyunk szerelmek születésének, beteljesülésének, esetleg elmúlásának vagy újjászületésének és a magánytól való menekülésnek.
A Rózsavölgyi Szalon pici színpadán némi háttérvetítés és néhány doboz segítségével kel életre az északi kisváros hideg, de csillagfényes téli éjszakája. Díszlet: Enyvvári Péter. Az előadás összes szereplőjét öt színész: Tóth Ildikó, Sipos Vera, Erdélyi Tímea, Domokos László és Fándly Csaba kelti életre. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen jelenetről jelenetre új és új karaktert, más és más jellemet kell megmutatniuk. Nincs idő hosszasan felépíteni egy-egy figurát, hiszen a szinte helyzetgyakorlatnyi jelenetek mindösszesen 5-10 perc hosszúságúak. Ez alatt a rövid idő alatt kell sokszor egy teljes addig leélt sikeres, vagy sikertelen életutat bemutatni. Zakariás Zalán, a bemutató rendezője nem engedi meg a komótos lassúságot a színészeinek, felpörgetett ritmusban, a jeleneteket összekötve, pillanatnyi pihenés nélkül, tempósan pergeti a játékot. Így aztán a színészek, akik közül egyiket sem lehet külön kiemelni, hiszen mindannyian kitűnően helytállnak, szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül váltanak át egyik (néha szélsőséges) karakterről a másikra, ezzel sikeresen elkerülve az előadást unalomba fullasztó lassúságot.
A csipetnyi humorral, némi iróniával, más esetben sötétebb színekkel, szomorkásabb hangnemben felvázolt nyúlfarknyi jelenetek virtuózan játszanak az érzelmekkel és lavíroznak az érzelmességet az érzelgősségtől elválasztó igen keskeny határvonalon. Az alkotók ezzel az előadással feltehetőleg a romantikus hajlamú, örökifjú dámák lelkének húrjait igyekeznek megpendíteni. Valószínűleg nem sikertelenül.
Fotó:Gordon Eszter
