Szabadidő magazin - A Rajna kincse
Szabadidő magazin

A Rajna kincse

2015. március 27. 21:07 | Gold György

A négyestés mű egész zenei világának kiindulópontja és megalapozása.

Nagy fába vágta az Operaház a fejszéjét. Hosszú játszási szünet után belekezdtek az operairodalom leghatalmasabb alkotásának, Wagner: A niebelung gyűrűje tetralógiájának bemutatásába. A Müpában nyaranta játszott verzióval szemben nem félig szcenírozva, hanem vadonatúj színpadi rendezésben adják elő a művet. Most az úgynevezett előeste: A Rajna kincse került sorra.

 

Ez a darab nem csak a történetnek, a wagneri mitológiának, hanem a négyestés mű egész zenei világának kiindulópontja és megalapozása. Ami itt történik a színpadon a cselekményben és a zenekari árokban a zenében, annak mindnek és mindennek konzekvenciái lesznek a további három estén. M. Tóth Géza a rendező, mint azt előzetesen nyilatkozta is, nem akart teljesen szakítani az előadói hagyományokkal, de nem is akarta 19. sz.-i módon színpadra állítani a zenedrámát. Rendezői koncepciójában a kapitalizmus kritikáját fogalmazta színpadra, ami egyáltalán nem idegen Wagner gondolataitól amint pl. a Chereau rendezte centenáriumi Ring bayreuthi előadásától sem volt az. Lehántott minden hamis pátoszt és ünnepélyes unalmat a darabról, helyette kaptunk egy könnyen emészthető, szórakoztató, némi humort sem nélkülöző, ironikus, kissé szemtelen és egy csipetnyit (vagy nem is csak egy csipetnyit?) cinikus, de elgondolkoztató (bár néha és némileg kissé didaktikus), látványvilágában korszerű előadást. A minimalista színpadi díszleteket külön az előadás céljára forgatott filmvetítés egészíti ki és gazdagítja, melynek megalkotásában a színlap szerint heten vettek részt. A tüllfüggönyökre vetített mozgóképek szinte 3D hatást keltenek és segítik a különféle helyszínek, színpadi csodák és varázslatok (a Rajna mélye, a felhők felett az istenek birodalma, földalatti világ, sárkánykígyó, láthatatlanná tevő sisak stb.) illúziókeltő bemutatását. Mindez kiegészül a korunkra és világunkra utaló vetített képekkel, animációkkal pl. az oda-vissza út a niebelungok földalatti világába, amikor is a fogyasztás, a pénz világának szimbólumai kísérik a színpadi zenét, talán egy kissé hosszasabban és szájbarágósabban, mint az feltétlenül szükséges volna. De ugyanígy megjelennek a vetítésekben a világunkat átszövő kapcsolati-, és számítógépes hálózati rendszerek képei, anélkül azonban, hogy bármilyen konkrét utalás történne bármely politikai eseményre.

Ebben az előadásban az istenek bizony meglehetősen üresfejű, hiú, unatkozó, hatalomvágyó (új)gazdagoknak tűnnek, akik láthatóan nemigen tudnak mit kezdeni magukkal. Donner a nagy műanyag kalapácsával saját magát vágja fejbe a viharvarázsban, Froh állandóan zenét hallgat hatalmas fejhallgatóján (azt nem tudni, hogy vajon Wagnert-e?), és nem mondhatni kimondottan férfias jelenségnek. Freia egy cuki kis tipegő Barbie-baba, aki csak pislog és állandóan maga elé mered, nem sok gondolat járhat a szőke fejében, igaz az almákat gondozza és szorgalmasan feltálalja társainak. Fricka a nagy hitvestárs öntetszelgően folyton átöltözik és a kincsek is csak annyiban érdeklik amennyiben felhasználhatók hiúságának csillapítására. Wotan, a főisten ezúttal egy meglehetősen ellenszenves, mindenkivel szemben érzéketlen, egykedvű, csak saját hatalmára gondoló, ugyanakkor a cselekvést és felelősséget mindig másra átkenő, minden hősi és isteni pátosztól mentes alak. Vagyis az egész isteni társaságból nincs egy szimpatikus, józanul gondolkozó és szerethető figura. A jelmezek és hajviseletek is kitűnően jellemzik viselőiket. Jelmeztervező: Bárdosi Ibolya. Különleges parókákat hordanak, a ruházatuk pedig csupa-csupa drága anyagból készült és általuk valószínűleg különösen elegánsnak vélt viselet, egytől egyig ízléstelenebbnél ízléstelenebb rikító színekben és fazonokban. A kedvencem Freia tündökletesen pink, fodros ruhácskája, a hozzá illő zoknicskával és cipőcskével. A két óriás különleges szkafanderében és űrhajójában (?) a sellők hosszú fodros ruhájukban, Mime nyomorúságos öltözetében, Erda hófehér földalatti világához illő viseletében és Alberich minden ékszert magára aggatva, szőrmeszegélyes kabátjában, mindannyian magukon viselik, és vizuálisan láthatóvá teszik jellemüket.

Az operaház művészei (Egri Sándor,Nyári Zoltán, Megyesi Zoltán, Keszei Bori,Wierdl Eszter, Simon Krisztina,Heiter Melinda) mindannyian megfelelő hangi és színészi alakítással járulnak hozzá a nagy mű előadásához. Kiemelendő Fasolt és Fafner szerepében Cser Krisztián és Gábor Géza, Erda alakítója Gál Erika, Németh Judit mint Fricka, aki hangja teljében énekli szerepét és aki nagyobb feladatot is kaphatna még a továbbiakban. Alberich nagy szerepében vendégművészt hallhattunk Marcus Jupither személyében, aki végig bírta hanggal és erővel a sokrétű szerep énekesi és színészi nehézségeit. Kálmándi Mihály hangja Wotanként megfelel a szerepnek és játékában illetve passzivitásában a rendezői koncepciónak. Az este legnagyobb, mondhatni felejthetetlenül komplex énekes színészi teljesítményét és élményét a félisten Loge szerepét éneklő és élő, különleges hangú és játékkultúrájú művész: Adrian Eröd nyújtotta. A zenekar Halász Péter irányítása mellett megfelelt a nagy feladatnak, nyilván a további előadásokon még jobban össze fognak csiszolódni.

Az előadás vége felé a rendező szó szerint végrehajtja Wagnernek a szövegkönyvbe írt utasítását: a niebelungok által Alberich parancsára felhordott kincsek között előkerül egy kard is, amit az óriások otthagynak, ám amikor Wotan nagy zárómonológja közben először halljuk a zenekarból a trombitákon felhangzani az úgynevezett kard-motívumot, Wagner vezérmotívumainak egyikét, akkor az isten felemeli, nézi egy ideig, majd jelentőségteljesen a talajba döfi. Aztán még egyszer kerül kézbe a kard, mégpedig Loge kezébe, aki kihúzza, kicsit játszik vele és visszadöfi a földbe, a zárózene alatt ott is marad. Ebből, aki nem ismeri a további cselekményt, az is tudhatja, hogy ennek a kardnak a folytatásban nagyon nagy szerepe lesz még, úgyszintén Loge tüzének is a kard sorsában. A cselekmény lezárulása utáni néhány zenei ütem alatt különleges rendezői ötlettel fejeződik be az előadás, ami azonban most maradjon meglepetés a jövendőbeli nézők számára.   Én mindenesetre kíváncsian várom, hogy miként lehet innen folytatni a monumentális zenei, drámai eposzt. Jöjjön tehát jövőre a folytatás: A Walkür c. zenedráma.

 

Fotósarok