Andrea Chenier

Közvetítés a londoni Királyi Operaházból

 Már nem csak a Metropolitan Opera élőben közvetített adásait láthatjuk Budapesten, hanem a londoni Királyi Operaház a Covent Garden Opera évadának közvetítéseit is figyelemmel kísérhetjük. Innen legutóbb Giordano: Andrea Chenier c. operáját láthattuk a Vígadó vetítőtermében.

Umberto Giordano olasz zeneszerző a 19. század végétől a 20. század közepéig élt, (1867-1948) ilyen módon nem csak kortársa volt a kor legnagyobb olasz zeneszerzőjének, Puccininak, de részese volt a kor új zenei-operai irányzatának az úgynevezett verizmusnak. Ez az irányzat a valódi világot, valós történeteket, igazi, esetleg valóságosan is megtörtént eseményeket állított színpadra az addig dívó történelmi, mitológiai témák helyett. A veristák operaszínpadán, mint pl. Bizet Carmen, Leoncavallo: Bajazzók, Mascagni: Parasztbecsület c. operájában nem mitológiai istenek és lények, nem kitalált lovagok és mitikus hősök elevenedtek meg, hanem igazi élő, szerető és szenvedő emberek. Ehhez a sorhoz csatlakozik Giordano egyetlen igazán világsikerű operája az Andrea Chenier, mely a francia forradalom valóban élt és valóban kivégzett költőjének történetét mutatja be, persze némiképp átírva, egy romantikus szerelemmel feldúsítva. Ha az opera szenvedélyes zenéje és a cselekmény bizonyos fordulatai kissé emlékeztetnek Puccini művészetére, az nem egészen véletlen, hiszen zenéje nem maradhatott hatástalan a kortárs zeneszerzőkre, ezen kívül a Chenier opera librettóját az a Luigi Ilica írta, aki egyébként Puccini szövegkönyveinek jórészét is.

A történet XVI. Lajos uralkodása idején, a francia forradalom előestéjén kezdődik egy arisztokrata palotában, ahol estélyre készülődnek. A grófi család libériás inasa Gerard lázadozik sorsa ellen, majd beengedi a fényes mulatságra az éhezés, a nyomor és a mindennapos robotolás miatt lázadozó népet és letépve magáról libériáját velük együtt távozik. Ezen az estélyen vesz részt a kor divatos költője André Chenier (a szerző olaszos írásmódján: Andrea), aki titokban egyetért a lázadókkal és kárhoztatja a léha, csillogó és üres arisztokrata életmódot. Itt látja és hallja meg őt a grófnő ifjú, de romantikus lelkű leánya Madeleine, aki beleszeret a költőbe. A történet néhány évvel később Párizsban folytatódik a forradalom utáni egyre véresebb diktatúra és terror idején. Chenier, a Marat-t és Robespierre-t támadó egykori forradalmár, mára ellenség lett és bujkálnia kell. A szintén rejtőzködni kényszerülő arisztokrata Madeleine megkeresi a költőt és fellángol szerelmük. Az egykori inasból forradalmi tisztviselővé előlépett Gerard szintén szerelmes Madeleinebe. Cheniert hamis vádak alapján elfogják és úgynevezett néptörvényszék elé állítják, ahol halálra ítélik. Madeleine könyörög Gerardnak, hogy mentse meg szerelmét, akár azon az áron is, hogy az övé lesz. ( Ez a rész feltűnően hasonlít Puccini Tosca c. operájának Scarpia-Tosca jelenetéhez, a mindkét mű szövegét író Ilica jóvoltából.) Ám Gerard nem Scarpia, nem fogadja el a lány áldozatát, megpróbálja megmenteni a költőt, ami nem sikerül. A börtönben a halálra készülő Chenier írja utolsó verseit (miként azt a valóságban is tette). Madeleine beszökik hozzá és helyet cserél egy kivégzésre váró fiatal anyával, akit ezzel megment, ő pedig szerelmével együtt indul a vérpadra, a halálba.

A Royal Opera House előadását az a David McVicar rendezte, akinek már több rendezését láthattuk az operaközvetítések jóvoltából, ezért tudható volt, hogy az előadás semmiféle modernizálást, modernséget, vagy modernkedést nyomokban sem fog tartalmazni. Ez be is igazolódott, teljesen hagyományos operarendezést láttunk, annak viszont nagyszabásút és legalább nem giccseset. A verizmus, a naturalizmus jegyében a rendezés is tartotta magát a naturalista-realista színpadképhez és játékmodorhoz, ez a díszletekben megfelelően működött is. Az első felvonás hatalmas kastélyterme a kor divatos stílusában tartott, XVI. Lajos korabeli, a rokokón már túllépő, de hasonlóan pompázatos bútoraival, hatalmas csilláraival, dekorációival, a dámák és urak cifra viseleteivel, parókáival megmutatta a letűnni készülő korszak haldokló dekadenciáját. Ugyanez a tér

megfosztva díszeitől és kiegészítve az adott jelenet bemutatásához szükséges berendezési tárgyakkal szolgált a darab többi helyszínéül is, így meggyorsítva a szükséges színváltozásokat, ugyanis az előadás két-két felvonását összevonva, egy szünettel adták elő az operát. Ami a rendezés tartalmi, színészvezetési részét illeti, abban sem volt semmi újdonság. A kórus a helyén volt, megfelelően mozgalmassá téve a jeleneteket, ámbár a palotába beözönlő, rongyosnak és nyomorúságosnak szánt tömeg szép, vadonatúj és tiszta, műrongyos ruhái, rosszul megjátszott felháborodásuk, majd a népbíróság hallgatósága, az évek óta forradalmi nyomorban élő párizsi polgárok jóltáplált kórushölgyei inkább humorosnak tűntek, mint valóban vérszomjasnak, ezzel (is) megmutatva az operaszínpadi naturalizmus fonákságát. A kisebb szereplők tették dolgukat, megadva azokat a fontos kiegészítéseket, amelyek a történet és a történelmi háttér megelevenítéséhez, plasztikussá tételéhez szükségesek. Az opera három főszereplője: Madeleine, Chenier és Gerard, róluk sem tudtunk meg semmi újat, a darab szokásos előadási hagyományai, opera-színészi közhelyei szerint játszották szerepüket.

Az előadás zenei vezetője, az est karmestere Antonio Pappano volt, aki a remek zenekart kitűnően vezette végig a darabon, kiemelve a nagy csúcspontokat, a forradalmi lendületet, mellőzve a hatásvadászatot (például a Ca ira idézőjeles dallamának felbukkanásakor), ugyanakkor megmutatva a poétikusan lírai részeket is.

Giordano operája nem tartozik a nagyon gyakran előadott művek közé, de ha előadják akkor pontosan olyan előadói szükségletei vannak, mint a példakép Toscának, legalább is a főszerepeket illetően. Jelen esetben rendelkezésre álltak napjaink operajátszásának jelentős művészei, kiknek művészetét a Met. közvetítésekből már jól ismerjük. Sajnos a közvetítés közelképei nem csak színészi-énekesi erényeiket, hanem hiányosságaikat is felnagyítva mutatják meg.  Gerard szerepét Zeljko Lucic hangilag jó formában énekelte, ez a szerep talán jobban illik hangjához, egyéniségéhez, mint a legutóbbi Macbeth. Ám ő (sem) tartozik a jelentős színészi vénával megáldott énekesek közé, ezért némileg adós maradt Gerard bonyolult jellemének bemutatásával. Láttuk a lázadó lakájt, a forradalmat szolgáló tisztviselőt, de nem tudta elhitetni ennek az embernek hirtelen fellobbant, őrült szenvedélyét Madeleine iránt, majd a lelkiismerete szavára pillanat alatt átváltozó, szerelméről lemondó és segítővé váló férfit. Madeleine szerepét ezen az estén napjaink nagy drámai szopránja Eva-Maria Westbroek énekelte, hangilag remekül, meggyőzően, ő viszont (objektív okok miatt) a fiatal, ártatlan, hirtelen szerelemre lobbanó, romantikus kamaszlány portréjával maradt adósunk az első felvonásban, míg az érett, tragédiákat és szerelmet megtapasztaló, az önfeláldozásig eljutó asszony hosszú útját színészileg megfelelően járta végig. Az előadás sztárja egyértelműen, a női nézők szívét már megjelenésével megdobogtató Jonas Kaufmann volt. Hangja ezúttal is fényesen, hősiesen, kissé baritonális színezettel szárnyalt, kivéve egy apró kis megingást, ami persze nem gépekről lévén szó bárkivel előfordulhat, és semmit nem von le az énekesi teljesítmény nagyszerűségéből. Színészi játékára ezúttal is a némiképp hűvös távolságtartás volt a jellemző, nemigen éreztük, hogy különösképpen átlelkesítette volna Chenier alakját.  A fontos áriáiban: pl. az Un di all’ azzuro spazio kezdetűben, az első felvonás hitvallásában, vagy az életétől búcsúzva a börtönben jobban felforrósodott körülötte a levegő. A mondhatni tenor-sláger Come un bel di di maggio, Chenier búcsúja után, Madeleine megjelenése és a nagy eksztatikus kettős, a közös halál dicsőítésével és a halálba indulással –miközben igazából még az élet várna rájuk- valóban az előadás és a dráma csúcspontjává vált. Itt mindkét énekes hangilag és alakításban is felolvadt, elmerült a történetben, a zenében.

„ Úgy vagyok fiatal, mint a zsenge kalász,/ s bár tarol szerteszét a véres aratás:/ még élni, csak élni szeretnék./   André Chenier: A fogoly lány. Baranyi Ferenc fordítása.