Szabadidő magazin - Válótársak
Szabadidő magazin

Válótársak

2014. december 19. 22:31 | Gold György

Magunkat láthatjuk viszont, mint egy tükörben a színpadon.

A Rózsavölgyi Szalon idei utolsó bemutatójára sötét árnyékot vetett, hogy az előadás rendezője és férfi főszereplője Balikó Tamás a próbafolyamat közben váratlanul elhunyt. Ennek ellenére és talán éppen Balikó Tamás emlékére, munkájának folytatásaként, - nagyon helyesen -, mégis megtartották a bemutatót. A rendezést Lökös Ildikó, a darab dramaturgja fejezte be, a férfi főszerepet pedig Lengyel Ferenc vette át.

A szóban forgó előadás Bernard Slade: Válótársak című darabja. A szerző világhírű, Magyarországon is több művét játszották nagy sikerrel, így pl. a legnagyobb sikert a Jövőre veled, ugyanitt c. darabja aratta, mely rendkívül hosszú előadási szériát ért meg. A szerzőről tehát tudható, hogy szórakoztató bulvár színdarabokat és film forgatókönyveket írt sorozatban, mondhatni futószalagon, iparszerűen. Ezek a darabok természetesen nem tartoznak a világ drámairodalmának legnagyobb, örökbecsű művei közé, de valószínűleg nem is ezzel a szándékkal íródtak. Ez a darab Slade művei között sem a legjelesebb. Előadás közben többször eszembe jutott, hogy ez akár a valódi nagy szerzők, úgymint: O’Neill, Tenessee Williams, vagy Edward Albee darabjainak paródiája is lehetne, ők egy ilyen történetnek egy-egy szálából megrendítő nagy drámákat írtak.  A mese egy amerikai házaspárról szól, akik a 15. házassági évfordulójukat ünneplik úgy, hogy ők már tudják, de családjuk és gyerekeik még nem: néhány napon belül elválnak. Innen követjük nyomon az életük alakulását. Kapcsolatuk nem szakad meg, hanem időről időre ki-be járkálnak egymás életébe. Hol az egyik alkoholista, hol a másik, hol az egyik jár terápiára, hol a másik, hol az egyik házasodik mással, hol a másik, hol az egyik válik, hol a másik. Temetnek szülőt, nevelnek gyereket jól-rosszul, aggódnak balesetet szenvedett gyerekükért, unokát kapnak 17 éves lányuktól, mindenféle örömök és bajok érik őket, de a köztük levő földrajzi távolság ellenére vagy személyesen, vagy telefonon, de állandóan részt vesznek egymás életében. Szeretik is egymást és nem is, vagyis abban a bizonyos se veled, se nélküled állapotban bukdácsolnak végig az életükön. Mindezek néha humoros, néha szomorkás, néha kissé abszurd szituációkban jelennek meg a darabban. Így aztán a helyzetek kergetik egymást, lendítik mindig előre a darabot csak éppen a szerepekből, a szereplőkből az igazi jellemek hiányoznak. Mindketten kliséfigurák, nem kelnek, nem tudnak igazi életre kelni, elindulnak egy pontról és végig úgy maradnak, nem fejlődnek sehova. Az asszony csinos, ügyes, erős akaratú, bizonytalan foglalkozású, mondjuk üzletasszony, aki gyengédségre, támaszra vágyna. A férj kissé tétova, félszeg és zárkózott férfi, de sikeres író, aki válása után elveszetten bolyong az életében. Ennyit tudunk meg róluk a darab elején és ehhez képest a múló idővel nem változnak semmit. A két főszereplő: Für Anikó és Lengyel Ferenc megpróbálják élettel megtölteni a kliséfiguráikat, de ami nincs megírva, azt nemigen lehet eljátszani. Így aztán rutinosan, a szituációkra bízzák magukat, és szórakoztató helyzetgyakorlatoknak felfogva játsszák végig az előadást, mintegy egymástól függetlenül. Nem érezni közöttük (színésznő és színész, karakter és karakter között) azt az igazi érzelmi kapcsolatot, egymásra hangolódást, azt a szikrát, amitől hitelessé válna, hogy ez a nő és férfi egész életük során nem tud leszakadni a másikról. Egymás mellett játszanak és nem egymással, egymásnak. Lehet, hogy ebben közrejátszik a rendező és az eredeti főszereplő halála miatti hirtelen szereplőváltás, lehet, hogy a további előadások során, ahogy érik össze az előadás, ez is meg fog jönni.

 A darab egyébként nem más, mint óriási szakmai rutinnal, szórakoztató formában megírt pergő dialógusok sorozata, közhelyek gyűjteménye. Közhelyek az életről. Olyan közhelyek azonban, melyeket mindannyian nap, mint nap átélünk. Tulajdonképpen mindnyájunk élete ugyanilyen közhelyek sorozatából épül fel, így tehát, ha akarjuk, akár saját magunkat láthatjuk viszont, mint egy tükörben a színpadon.

Fotósarok