Szabadidő magazin - Az Operaház felújítása
Szabadidő magazin

Az Operaház felújítása

2009. november 14. 13:04 | László Zsuzsa

"A legszigorúbb értelemben vett műtárgy"-írta Ybl Miklós

 

 

 Három és fél év alatt teljes felújítás volt az Ybl palotában

 

A Magyar Állami Operaház rekonstrukciós munkálatait a Magyar Televízió 1981-től 1984-ig  rögzítette és a Hajdú János vezette A HÉT c. műsorában havonta egyszer összefoglaló beszámolót adott a felújításról. A megtisztelő feladatot szerkesztő-riporterként számos operatőr kollegájával együtt László Zsuzsa látta el. Az évekig tartó forgatások egyedülálló információkat és nem utolsó sorban különleges élményeket adtak. Ezeknek összefoglalóját közöljük.

 

A legszigorúbb értelemben vett műtárgy” – írta Ybl Miklós az Operaházról, és bejárva minden szintjét, valóban igaz a megállapítás. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a 19. században, a nagy gépesítést megelőző években, az Operaházban végzett munka volt a klasszikus kézművesség utolsó nagy teljesítménye hazánkban. Ezt a feladatot kellett a rekonstrukció folyamán azonos színvonalon megoldani. Olyan szakmák mestereire volt szükség, amelyek már a felújítás kezdetekor, az 1980-as években is alig-alig léteztek. A díszítő-festő, a márványcsiszoló, az aranyozó, a rézműves munkája nélkül a dalszínház restaurálása elképzelhetetlen lett volna.

 

A kezdetek:

A munkálatok kezdetekor három alapvető feladatot határoztak meg:

  1. Az épület műszaki állapotának általános rendezése.
  2. A színpad korszerűsítése.
  3. A színházi dolgozók és a közönség kényelmi ellátási szintjének emelése, úgy, hogy az európai hírű épületet a műemlékvédelem minden fontosságával a régi fényében és értékében állítsák helyre.

 

 

A tető:

Az épület külső részére munka-liftet szereltek, hogy könnyebben közelítsék meg a felső területet. A tető tüzetes vizsgálata után nyilvánvalóvá vált, hogy az apró lyukakon keresztül az eső és a hólé beszivárgott, az alatta lévő faszerkezet elkorhadt. Magyar és lengyel munkások nem csak ezeket, hanem a palaborítást és minden Ybl által tervezett bádog-díszítést is újra elkészítettek és felszereltek. Ott, a tető gerincén állva tudatosult bennem, hogy azt a sok szépséget csak a madarak látják, és mégis, még ott fönt is az esztétikum uralkodik.

 

Az épület külső képe:

A homlokzat teljes feltárásakor omló vakolatot, beázott falrészeket, háborús sérüléseket, tönkrement csatornákat találtak. A felújított pirogránit elemek, a kicserélt csatornák, a pótolt vakolat után került sor a homlokzat különleges technikával való tisztítására, eredeti színének visszaállítására. Ezek a munkák 60 millió forinttal emelték meg a tervezett költségvetést, hiszen a sok hibára csak a részletes feltárás után derült fény.

 

A színpadtér és a zenekari árok:

Kibontották a 28 m széles, 25 m mély és 22 m magas színpadteret. Az épület alatt a Duna szintjétől mélyebbre, 45 méterre a kupolától biztosították a talajvíz-nyomása elleni szigetelést. Egy toronydarut állítottak a színpad helyére, s ennek segítségével beépítették a fix acélszerkezetet. 170 tonna acél tartja a színpadtér fölött és az oldalfalakon a mozgó világítási hidat és a munkakarzatot. Az új színpadgépezetet már megrendelték a finnektől, de a kormány végül  úgy döntött, hogy a KGST kötelezettségek miatt az NDK gyártmányú színpadgépezetet kell megvásárolni és beszerelni. Ezt azonban még nem próbálták ki sehol, így az Operának kellett később számos hibával megküzdeni.

A zenekari árkot is kibővítették, illetve lehetővé tették a padozat különböző szintekre emelését.

 

A nézőtér és a karzat:

A széksorok eltávolítása után javították a nézőtér levegőcseréjének és hőmérsékletének szabályozására szolgáló befúvó-nyílásokat és azok rács-szerkezetét. Megemelték a nézőtéri szintet, hogy jobb legyen a rálátás a színpadra. Megnövelték a széksorok egymástól való távolságát, bővítették a menekülő utakat. Ezért, és a  zenekari árok bővítése miatt, a felújítást megelőző 1394 helyett 1289-re csökkent az eladható jegyek száma.

A karzat fölött a második világháborúból egy itt maradt fel nem robbant aknát (!!!) találtak. Biztonságos eltávolítása után pótolták a kibontott fal-, és gipsz-elemeket, újrafestették a boltíveket. A karzat fából készült és elöregedett tartószerkezetét vasszerkezetre cserélték.

 

Az első emeleti nagy büfé:

Az első emeleti nagy büfénél megdöbbenve állapították meg, hogy a födémgerendák gombafertőzöttek. Ezeket ki kellett cserélni, utána tudták csak felújítani a víz-, és elektromos vezetékeket, majd restaurálták a mennyezetet és a falakat, csiszolták a felső ablakok márvány-korlátait.

 

A nagy csillár:

A nézőtéri nagy csillár magassága kb. 12 méter, súlya kb. 30 mázsa, 220 égő világít benne. A felújítását úgy végezték, hogy  egy hatalmas fa „dobozt” szereltek a nézőtéri állványok központjába és ebben a „dobozban” dolgoztak a rézművesek és az elektromos vezetékek cseréjét végző szakemberek. Utána lebontották a „dobozt” majd a kész csillárt nylonba csavarva lógatták le, míg el nem készült a teljes nézőtér.

 

Lotz Károly mennyezet képei:

A felállványozott nézőtér tetején kb. másfél méter magasságú ál-mennyezetet készítettek, ezen állva, vagy guggolva dolgozhattak a restaurátorok, és mi is ott  forgattuk a hihetetlenül aprólékos, gyönyörű munkát. Lotz Károly világhírű mennyezetképei az elmúlt közel száz év során bepiszkolódtak, megsötétedtek, az épület természetes mozgása következtében megrepedeztek. A képek nem freskó, hanem secco technikával készültek, ami száraz vakolatra hordott festéket jelent, s ezt ráolvasztott viasz rögzíti. Hat hónap alatt hozták rendbe a 150 négyzetméteres középső körgyűrűt és a mintegy 40-45 négyzetméteres oldalképek felületét.

Dokumentálandó a száz év alatt bepiszkolódott színeket, a nagy körgyűrű-kép baloldalának szélén álló, vörös fátylat lobogtató kis puttó lábai mellett egy kb 40X20 cm-es téglalapot  nem tisztítottak meg. A mai napig jól látható, hogy milyen különbség van az eredeti, Lotz Károly festette égbolt és a  rárakódott piszkos kép-részlet között.

Amikor a hatodik hónap végére elkészült a mennyezetképek restaurálása, mi, a megörökített addigi munkák után, a gyönyörű, megtisztított, kijavított alkotást is közelről lefilmeztük. Ezután én odakúsztam a kép főalakjához, Apollonhoz és megsimogattam az arcát. Arra gondoltam, hogy a következő száz évben nem lesz még egy olyan szerencsés ember, aki ebben a magasságban ilyen közel kerülhet Lotz Károly zseniális alkotásához.   

 

Díszítések

A dalszínház minden részletében dús aranyozás díszíti a különböző alakokat, figurákat. 130 ezer dollárba került az a 22 karátos, hét és fél kilogramm aranyfüst mennyiség, amit pici mókusszőr ecsettel  tapasztottak az előzőleg már egyenként alapozott gipsz díszekre.

Amikor a földszinti páholysor elejét aranyozták, engedélyt kaptam arra, hogy a jobb oldali páholysor utolsó díszére, egy hattyú figurára én rakhattam fel a mókusszőr ecsettel a hajszálvékony aranyfüstöt. Így nem csak szerkesztő-riporterként, hanem aktív munkásként is résztvehettem a dalszínház rekonstrukciójában.

Az Operaház nagy belső helyiségeit Ybl Miklós valóságos múzeummá változtatta. A kor legnevesebb művészeire támaszkodott, de maga tervezte pl. a csillárok mintáit, a kilincseket, a fogantyúkat, a réztáblákat. A felújítás során ezek közül eredeti színvonalon és minőségben 450 pár rézkilincset pótoltak és újra készült 80 réztábla is.

Korunk ipar-, és képzőművészeinek színe java vett részt ebben a munkában.

Két új alkotás díszíti a karzat előterét, az Orfeusz témát feldolgozó gobelin és a Kékszakállú mesét feldolgozó fa-intarzia. A művész-büfében pedig  Az opera világa c. falikárpit szépíti a teret.

A harmadik emeleti és az 50 évvel ezelőtt befalazott cukrászda is újra visszakapta régi funkcióját. Itt is az eredeti Ybl tervek alapján dolgoztak a díszítő-festők.

 

Művészek területei

A II. és a III. emeleten korszerűsítették a kórustagok öltözőit. A folyosón, emeletenként 56 szekrényt építettek be, 8 mosdó, külön zuhanyozók és toalettek állnak a művészek rendelkezésére. Az öltözők is tágasak, egy-egy sorban hét énekes számára van kényelmes hely a sminkeléshez.

A szólista-öltözők mindegyikében három művész készülhet egyszerre az előadásra. Minden helyiségben van egy kis kerevet, ami a jelenetek közötti pihenést szolgálja és mindenütt külön mosdó és külön toalett áll a magánénekesek rendelkezésére.

 

Az első bejárás

1984 áprilisában a dalszínház vezetői, magánénekesei, balettszólistái megtekinthették a három évig zárva lévő „otthonukat”. A lelkesedés osztatlan volt.  Déry Gabriella, Kalmár Magda, Mészöly Katalin, Moldován Stefánia, Tokody Ilona, Zempléni Mária, B.Nagy János, Simándy József, Békés András, Sebestyén Katalin, Keveházi Gábor, Dózsa Imre nem győztek nyilatkozni a látottakról. Melis György az előző időszak kérdőjelei után így fogalmazott:„A meghatottságtól szólni is alig tudok, de most már biztos vagyok abban, hogy szeptemberben itt énekeljük a Bánk bán második felvonását.”

Ebben a hónapban beszéltem utoljára Ferencsik János főzeneigazgatóval, és bíztattam, hogy szeptemberben újra itt látjuk majd a zenekar élén. Azt válaszolta: „ Én már  akkor nem leszek részese ennek a százéves évfordulónak.” Mindannyiunk mélységes bánatára igaza lett. Immár 25 éve nagyon hiányzik a dalszínház zenei vezetői posztjáról.

 

Összesítés

13 tervező és 100 építőipari vállalat több mint ezer dolgozójának megfeszített munkájával, dr. Benedetti Tibor építészmérnök, miniszteri megbízott irányításával három és fél év alatt elkészült a Magyar Állami Operaház teljes rekonstrukciója.

Önálló előadást kaptak szeptember 25-én a munkálatokban résztvevők és a dalszínház nyugdíjasai, 1984. szeptember 27-én - betartva a határidőt -, sor került a hivatalos, ünnepélyes  megnyitóra.

A Magyar Televíziónak köszönhetően élő, egyenes adásban élvezhette az ünnepséget az ország. Én pedig szerkesztőként ott ültem a közvetítő-kocsiban, és a meghatottságtól a könnyeim potyogtak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

,,,,,,,,,,,,,,,

 

Fotósarok