Szabadidő magazin - Anyegin
Szabadidő magazin

Anyegin

2013. október 8. 13:55 | Gold György

Anna Netrebko énekes-színészi teljesítménye tomboló sikert aratott.

Magyar fordításokban Anyegin Jenőnek, Eugen Anyeginnek, Jevgenyij Anyeginnek fordították és írták Puskin verses regényének címét és címszereplőjét. Ennek a verses regénynek alapján írta meg máig talán legnépszerűbb operáját Pjotr Iljics Csajkovszkij. Ennek az operának bemutatásával kezdte meg élő közvetítéseinek idei sorozatát a Metropolitan Opera, ebben a szezonban tehát ezt láthattuk elsőként, élőben az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

     Ezzel a bemutatóval, főként, ami a szereplők énekesi-színészi teljesítményét, és a zenekari hangzást illeti igen magasra tette az amúgy sem túl alacsonyan levő mércét a MET.

     Az előadást Deborah Warner rendezte, a díszleteket Tom Pye, a jelmezeket Chloe Obolensky tervezte. A MET-ben nem szokatlanul, látványvilágában és előadásmódjában teljesen hagyományos naturalista-realista előadást láttunk. A minden jelenethez szükséges, kissé hosszadalmas változások alatt a közvetítés jóvoltából tanúi lehettünk a színpadi munkások nagyon profi, összehangolt, sietség nélküli, mégis hatékony munkásságának, ezzel azonban némileg persze minden alkalommal kiesve a mű drámai folyamatából. A felvonások elején illetve a változó képek előtt, az orosz táj fekete-fehér vagy meglehetősen nyomasztóan sötét, vetített képei adták meg a kezdő hangulatot, amely képek nem mindig voltak összhangban a hozzájuk képest egyáltalán nem nyomasztónak tűnő színpadképpel. Nagy izgalmakat nem jelentett a mű látványvilága, minden pontosan a szokásos mederben folyt, láthattuk a Larin-ház verandáját az első két képben, némi átrendezés után ugyanezen ház dísztermét a bálon, a téli tájat egy kidőlt fatörzs és a marokszám szétszórt műhó jelezte a párbaj jelenetben, a harmadik felvonás báli jelenete néhány hatalmas oszlop között zajlott és ugyanezen oszlopok mutatták az utolsó jelenet téli, utcai helyszínét. A jelmezek is a megszokott, átlagos Anyegin előadások szokásait követték, ám szerencsére mindenféle mű-orosz, mű-népi túlzásoktól mentesen. A jelmezek egyetlen ponton, Tatjána ruhái esetében voltak szokatlanok, ez azonban a főszereplőnő jellemzésének eszközéül szolgált.

     A MET zenekara Valerij Gergijev vezetésével ezúttal is káprázatosan szólt, Gegijev természetesen anyanyelvi szinten beszéli Csajkovszkij zenéjét és sikerült is minden színét, ízét, szépségét, drámaiságát megszólaltatni, minden fölösleges érzelgősségtől mentesen.

     A fő szerepekre orosz, vagy más szláv nemzetiségű énekeseket szerződtetett a színház, így mindannyian mintegy otthonról hozták a mű hangulatának, érzésvilágának ismeretét.

     Az egyáltalán nem idős, vagy öreg Gremin herceg szerepében a jó tartású, jó kiállású, mondhatni délceg, ámde sajnos meglehetősen lebegős basszushanggal rendelkező Alekszej Tanovickijt hallhattuk. Olga, szerepét Okszana Volkova énekelte szép mezzoszoprán hangon, megfelelő színpadi jelenléttel.

     Vlagyimir Lenszkíj szerepét ezúttal a lengyel tenor világsztár Piotr Beczala alakította. Remek külsejű, nagyszerű hangú énekes. Hangja nem a Lenszkij szerepében megszokott vékony lírai tenor, sokkal több benne a fényes, hősies árnyalat. Ez megszabta alakításának egészét. Az ő alakításában nem egy sápatag, ábrándos, érzelmes vagy érzelgős fiatalembert láttunk, hallottunk, hanem egy gyorsan lángralobbanó természetű, szerelmes fiatal férfit. Híres áriája (Hová? Hová tűnt el a tavasz napja?) nem a giccses önsajnálat hangján szólalt meg, sokkal inkább egy filozofikus lélek megrendítő búcsúja volt az élettől.

     Anyegin szerepét, a szintén lengyel bariton, Mariusz Kwiecien énekelte. Pazar hang, ragyogó színészi képességek jellemezték alakítását. Kitűnően érzékeltette hangban és játékban Anyegin fölényességét, a vidéki élet iránti lenézését. Nagyon is érthetővé tette, hogy eleganciája, férfias fellépése meghódította Tatjána szívét. A lány szerelmes levelére válaszolva egyszerre volt arrogáns, leereszkedő és kioktató. A jelenet végén némiképp búcsúzó alamizsnaképpen, ezzel végképp megalázva, megcsókolta a lányt. Nagy összeveszése, összecsapása a bálon Lenszkíjjel az előadás egyik drámai csúcspontja volt.

     Az este legcsodálatosabb, de egyben legproblémásabb szereplője, hősnője a Tatjánát alakító, éneklő orosz Anna Netrebko volt, aki ma tagadhatatlanul a legnagyobb szoprán szupersztár. Tatjána szerepe az ő számára anyanyelv, minden ennek a szerepnek eljátszására, eléneklésére predesztinálta a múltban. Csak, mára túlnőtt a szerepen. Hangja, kora, külseje, drámai temperamentuma sokkal túlmutat a fiatal, gyengéd, ábrándos-romantikus lányalakon. Az énekesnő és a szerep nincsenek fedésben egymással, a két dolog úgy hat mintha némileg szellemképes filmet néznénk. Netrebko mára gyönyörű érett asszonnyá vált, meleg, bársonyosan simogató, drámaiba hajló szoprán hangja a nagy spinto szerepek eléneklésére jogosítja fel. Így ezek a nagyon is pozitív tulajdonságai jelen esetben akár negatívumokká is válhattak volna. A rendező és a jelmeztervező nem kényszerítette Netrebkót operai szokás szerint kislányos bájoskodásra, bájolgásra. Sőt jelmezeivel mintha még öregítették, színtelenítették volna.

Az első felvonásban valami meglehetősen unalmas ruhában láthattuk, semmiképpen sem egy fiatal lányhoz illő vidám öltözetben. Ekkor alakításában Tatjána inkább tűnt egy minden szépsége ellenére pártában maradó, vidéki unalomban elhervadni kényszerülő, könyveihez menekülő leánynak, mint kislánynak. /Merengés, ez volt néma társa, Merengett már mint kisgyerek, Vidéki élet varázsa álmokkal szépítette meg/ Aztán jött Anyegin akinek idegenszerű, nagyvilági, férfias megjelenése, fesztelen viselkedése felébresztette a lány érzelmeit. A levél megírása nem egy ártatlan lány naiv fellobbanása, hanem egy szerelmes nő, utolsó kétségbeesett menekülési, kitörési kísérlete volt. Anna Netrebko itt vívódásában valódi, igazi nagy drámai hősnővé formálta Tatjánát. / Sorsom gyanútlanul gyónásommal kezedbe tettem, Előtted könnyem hullva hull, Könyörgök: védj, őrködj felettem…/

A második felvonásban, a báli jelenetben Tatjána passzív szereplő, bár ő az ünnepelt. Ehhez a tervező szándékosan (??) öreges, sötét, inkább fiatal özvegyhez illő ruhát adott Tatjánára, mintegy az eltemetett reményeket jelképezve. Netrebko ekkor szomorúan, magába roskadtan, kiábrándultan, sorsába beletörődve éli végig Tatjána ünneplését, a szeretett férfi otromba viselkedését. /S Tanjánk epedt s titkolta mélyen, Egy tudta tán a föld színén: Nyanya- de ő butuska, vén./

Aztán a harmadik felvonásban végre fedésbe került szerep és énekes, elmúlt a szellemkép. Tatjána gyönyörű, csillogó érett asszonyként jelenik meg hercegi férje oldalán. Öltözete csak éppen egy picit rí ki színével a környezetéből, talán egy picit túl sok a piros, a bordó, egy picit túl sok a fodor, egy árnyalattal nagyobb a turnűr (fardagály) a szükségesnél, egy árnyalattal hivalkodóbb az ékszer, ezzel érzékeltetve a vidékies származást és ízlést. Arca szinte maszkszerűen merev, csöndes szomorúság, titkolt fájdalom és üresség lengi körül. Bensőséges mozdulattal a férjébe karol, de érezzük, hogy nincs igazi érzelmi kapcsolata a férfihoz. És ekkor jelenik meg a régi szerelem: Anyegin. / Fegyelmén láz nem üt keresztül, El nem sápad s el nem pirul, szemöldökíve meg se rezdül, az ajka össze sem szorul./

 Aztán az utolsó drámai kép, amikor Tatjána minden fájdalma, szerelme előtör. Szinte Anna Kareninára emlékeztető szenvedéllyel, felszárnyaló hanggal, nagy drámai kitöréssel vallja meg szerelmét, és most ő csókolja meg utoljára, búcsúzóul a férfit, majd visszatér a hűvös, jeges, biztonságos nyugalomba, a férjéhez. /Szeretem még (mit rejtegessem?), De másnak szánt a sors oda, S hűtlenné nem leszek soha./

Anna Netrebko hatalmas énekesi-színészi tehetsége, ezúttal visszafogottabb temperamentuma, csodálatos hangja diadalmasan győzedelmeskedett, és ezen az estén is a megszokott tomboló sikert aratta, teljesen megérdemelten.

/Sok jó idő, sok év lejárt, Mióta Tatjanám s Eugénem Még mint homályos sejtelem Jelent meg először nekem, S a képzet bűvös tükrében Mint felcsillámló játszi fény Verődött vissza e regény /

(Az idézetek Áprily Lajos és Bérczy Károly fordításaiból származnak)

 

Fotósarok