Szabadidő magazin - A trubadúr
Szabadidő magazin

A trubadúr

2013. július 3. 20:36 | Gold György

Verdi csodálatosan gazdag muzsikája értelmezi a darabot.

Az Uránia Nemzeti Filmszínház „zenés nyári esték” sorozatában a Verdi bicentenárium alkalmából megismételték a Metropolitan Opera 2012-es előadását, Verdi: A trubadúr. operáját.  Az opera szövegét Salvatore Cammarano írta egy bizonyos Garcia Gutierrez nevű spanyol író drámája alapján.

 Nem véletlenül vált ez az opera a szerző egyik legnépszerűbb művévé, hiszen szebbnél szebb áriák, együttesek, kórusok valóságos gyűjteménye a darab. Ezek méltó megszólaltatásához minimum négy nagyszerű énekesre, kiemelkedő színvonalú kórusra, pompásan játszó zenekarra és a darab lebonyolítását biztosan kézben tartó rendezőre van szükség.

Az előadást David McVicar rendezte, különösebb lelkesedés nélkül, a MET-ben megszokott hagyományos stílusban. A díszlet és jelmeztervező segítségével olyan színpadi miliőt álmodtak meg, amely segíti az előadás zökkenőmentes lebonyolítását, lehetővé teszi a gyors színváltozásokat, nem telepszik rá a darabra, igaz nem is tesz hozzá semmit.  A hatalmas szürke falak, lépcsők, romos épületrészek a forgószínpad segítségével megjelenítették a darab változatos helyszíneit, miközben a sötét háttérrel és a világítással egy komor, lepusztult, háborúskodásba süllyedt világ sivár, vigasztalan háttere elé helyezték a szereplőket és az ő emberi drámáikat.

Azokat az emberi drámákat, melyeket ezen az estén sajnos a szereplőknek nem sikerült teljes romantikus vadságukban, sötétségükben, mélységükben, végletes és végzetes szenvedélyességükben megmutatniuk, vagyis nem tudták valódi drámai tartalommal megtölteni a színpadi vizuális keretet.

Az előadást indító jelenetben meséli el Ferrando, a faragatlan, durva katona az események előzményeit. Stefan Kocan valódi, sötét basszusa és meggyőző színészi játéka remek indításul szolgált az elkövetkezendő eseményekhez.

Manrico szerepét Marcelo Alvarez énekelte a tőle megszokott színvonalon. Sajnos azonban ez a színvonal a világ első számú operaházának tartott MET esetében viszonylag alacsonynak tűnik, főként ismerve a nagy elődök, pl. Pavarotti énekesi teljesítményét. Alvarez tenorja a középső és a mélyebb regiszterekben enyhén fakó, színtelen. A magasabb régiókban kifényesedik ugyan, de a kényesebb részeknél, mint pl. a híres stretta, erőltetettnek, forszírozottnak tűnik. Sajnos színészi képességei még ennél is kevésbé teszik alkalmassá a szerelmes hős, az anyját megmenteni siető fiú, az ősi ellenségével egyenlő harcra képes karakter megmutatására. Színészi játéka kimerül az ismert operai manírokban, sémákban, ácsorgásban.

Leonóra ebben az előadásban Sondra Radvanovsky volt. Az ő szerelméért küzd és harcol a két férfi: Luna gróf és Manrico.  Ő Manricót szereti, és szerelme megmentéséért feláldozza az életét. Inkább meghal, mint másé legyen. Leonora Verditől két csodaszép áriát és jó néhány mesés szépségű duettet, együttest kapott. Ezeket elénekelni meglehetősen nehéz, de nagyon is hálás énekesi-színészi feladat. Ezen az estén Radvanovskynak hellyel-közzel sikerült is. Az első áriájában egy kontrollálatlan hang rontotta az összképet. Szépen sikerült a második ária, azonban a „miserere” jelenetben nem tudta megmutatni a félelmet, a nő rettegését, az elszántságot a halálra. A Leonora –Luna gróf duett feszültsége és szépsége nagyban köszönhető volt partnerének, akinek szenvedélyes alakítása és éneklése magával ragadta, kimozdította az énekesnőt is addigi merev, kényszeredett, statikus szerepformálásból. Ekkor végre életre kelt az igazi nagy színpadi dráma.

Azucena, a cigányasszony, Manrico anyja szerepét Dolora Zajick alakította. Ő ezt a szerepet már évtizedek óta énekli a MET színpadán. Emlékezetes az az előadás ahol Marton Éva és Luciano Pavarotti mellett énekelte Azucénát. Az ő éneklése, alakítása nem kopott, nem változott az eltelt idő alatt. Nagyformátumú alakítás az övé. Kevesebb külsőséges elemmel, visszafogottabb, ”öregesebb” színészi játékkal, de nagy belső erővel és kitűnő hangi állapotban, sötét mélységekbe ereszkedő hangjával félelmetesen alakítja a szörnyű sorsú asszonyt, a gyűlölet áldozatát és a bosszú megszállottját.

Az este énekesi-színészi csúcspontját a Luna grófot éneklő, alakító Dmitri Hvorostovsky fergeteges színpadi teljesítménye jelentette. Egyszerre mutatta meg a féltékeny, elutasított szerelmest, és a vetélytársával megküzdő, a gyűlölettől vezérelt, bosszúért lihegő férfit. Baritonja és színészi alakítása szinte felrobbantotta a színpadot, minden mozdulatából, megmozdulásából áradt a szenvedély. Leonórával énekelt szenvedélyes duettje az este csúcspontjává vált.

Az opera fontos főszereplője a kórus is. Ki ne ismerné például a slágerré vált ”cigánykórust”? A MET kórusa ezen az estén is a tőle megszokott színvonalon teljesítette nehéz feladatát.  A szintén megszokott színvonalon játszó zenekart Marco Armiliato vezényelte.

A valóságos alapon nyugvó történetről közkeletűvé vált hiedelem szerint ez Verdi egyik legképtelenebb történetű operája. Ezt a vélekedést erősítette meg a huszadik század elejének világhírű hőstenor sztárja, a Manrico szerepét számtalanszor éneklő Leo Slezák, aki humoros operakalauzában ezt írja: ”A trubadúr: fogalmam sincs, miről szól”. Ez valóban jól hangzó bon mot, de távolról sem igaz. Slezák éppen olyan jól értette a történetet, mint bárki értheti. A darab nem szól másról, mint szerelemről, hűségről, árulásról, de legfőképpen gyűlöletről, bosszút szülő bosszúról és az események hátterében a véget érni nem akaró, értelmetlen háborúról. Mindezt pedig Verdi csodálatosan gazdag muzsikája értelmezi és teszi kristálytisztán érthetővé.

Fotósarok