Szabadidő magazin - Hová utazunk?
Szabadidő magazin

Hová utazunk?

2009. október 29. 19:04 | Gold György

A nagy utazás Petruskiba, ahol éjjel-nappal dalolnak a madarak, ahol télen-nyáron virágzik a jázmin.

                                              

    A Stúdió K ebben az évadban is játssza a múlt szezonban nagy közönségsikert arató, majd művészeti díjakat hozó darabot, a "Hű de messze van Petuski "c. előadását.

   Tamási Zoltán írta a darabot Venedikt Jerofejev: Moszkva-Petuski c. kisregényének és más szövegeinek felhasználásával. Ő rendezte az előadást, és ő játssza a főszerepet, Venyicskát, a háromszereplős drámában.

    Az aprócska játéktéren néhány deszkalap és több tucatnyi üres piásüveg segítségével hoz létre egy humorosan tragikus vagy tragikusan humoros világot. Az önpusztító, folyton alkohol után sóvárgó és alkohollal magát folyamatosan feltöltő Venyicska, az író Jerofejev színpadi hasonmása, megtestesülése - akit a Lomonoszov Egyetemről kirúgtak, és aki a „Szovjetunió legműveltebb munkásaként” tengett-lengett, végül kábelfektetőként kereste kenyérre és vodkára valóját és 52 évesen eltávozott a világból.

   A kezdés első pillanatai rögtön egy nagyon is valóságos és mégis valóságon túli világba repítik a nézőt. Venyicska egy hatalmas halom, üres piásüveg alól kászálódik elő, először halkabb majd egyre hangosabb csörömpöléssel. És elindul a nagy utazásra. Nagy utazásra Moszkva legócskább, legvacakabb pialelőhelyei között, illetve a nagy utazásra Petuskiba, „ahol éjjel- nappal dalolnak a madarak, ahol télen-nyáron virágzik a jázmin”– a családjához, amiről, akikről nem tudhatjuk, hogy léteznek-e egyáltalán? Az útra elkíséri két különös figura a Kakasy Dóra és Homonnai Katalin által alakított két őrangyala, akik néha rendőrökké, utastársakká, kalauzzá, ápolónővérré, munka-, illetve lógóstársakká, változnak.

   Végignézzük az alkoholista napjának stációit a reggeli másnapos ébredéstől, a szesz beszerzésének nehézségeivel töltött reggelt és a folyamatos feltöltés által, eleinte némiképp jobb közérzetű, majd egyre jobban szürreálissá váló napját. Közben szemlélhetjük az őt körülvevő valóságos világ szürrealitását is. Egy világét, amely világban a vonatjegyet vodkában kell megfizetni, vörös csillag alakú érdemkeresztet osztogatnak.  A kábelfektető munkások alkoholt  vedelő, némi kártyázással eltöltött „munkanapját”, és Venyicska különös anyagokból, -mint például vodka, fékolaj, rovarirtó szer, korpásodás elleni hajsampon, vermut, szájvíz, ragasztó és még ki tudja mi minden-, valóságosan is létrehozott  „Szuka bele koktéljának” összelögybölését. 

Egy világot látunk, mely feladta önmaga szilárd formáit, egy világot, amelyben mintha minden folyékony lenne, ahol nem érvényesek a tömegvonzás törvényei, az üres palackok nem esnek le a ferdére, vagy függőlegesre forduló polcokról, ahol minden viszonylagos, minden alkoholos ködben úszik.

   Venyicska utazik, és mi vele utazunk, végigjárjuk Moszkva legótvarabb helyeit, kapualjtól, kapualjig, miközben sosem jut el Petuskiba, de még a Kremlig sem.  Mire bármikor eljuthatna odáig, már öntudatlanra issza magát.

   Aztán végül. A darab legvégén. A nagy utazás végén. Egy emlékezetes színházi pillanatban, az út legalsó, legutolsó stációján, az őrangyalai mégiscsak megmutatják neki, és Venyicska megpillanthatja az oly régóta látni vágyott Kremlt. A színpad fekete hátsó falán jelennek meg a tornyok és bástyák, az ismert körvonalak, mint egy szikrázó kristálypalota.

    Igaz, a kristálypalota üres piásüvegekből áll össze, de halkan csilingel, mint a lélekharang. Ez, Venyicska útjának vége. A végállomás. Megérkezett.

   És aztán a sötétség.

 

Fotósarok