Nabucco

Az ellenállás jelképévé vált Verdi operája.

     Giuseppe Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére 2013-at Verdi évnek nyilvánították. Ebből az alkalomból láthattuk az Olasz Kultúrintézet nagytermében élő közvetítésben a milánói Teatro alla Scala új Nabucco előadását.

     A darab cselekményének helyszíne Jeruzsálem és Babilon. Nabucco babiloni király elfoglalja Jeruzsálemet. Két lánya: Fenena és Abigél ugyanabba a fiatalemberbe, Izmaelbe szerelmesek. A férfi Fenena szerelmét viszonozza. Abigél ezért bosszút esküszik. Nabucco kifosztja és lerombolja a jeruzsálemi templomot, a zsidókat fogságba hurcolják. Babilonban Fenena uralkodik a távollevő Nabucco helyett, Abigél pedig megtudja, hogy ő valójában nem is Nabucco, hanem egy rabszolga lánya. Fenena áttér a zsidó vallásra, Baál papjai ezért Abigélt akarják királlyá koronázni. A hazatérő Nabucco dühében egyszerre káromolja hazája és a zsidók istenét. Az égből villám csap le, Nabucco összeroskad. Abigél megszerezte a koronát és a hatalmat, alá akarja írni Fenena és a zsidók halálos ítéletét. A megháborodott Nabucco Abigél ellen fordul, aki összetépi a származása titkát feltáró írást. A zsidók az Eufrátesz partján, rabszolgaként panaszolják keserű sorsukat és emlékeznek az elvesztett szabadságra. Nabucco visszanyeri tudatát, a zsidók istenéhez fohászkodik és segítségét kéri Abigél ellen. Megparancsolja, hogy döntsék le Baál képmását, a hamis bálvány azonban önmagától összedől. Abigél öngyilkosságot követ el és halála előtt mindenki bocsánatáért könyörög. Nabucco visszaadja a zsidók szabadságát.

     Ezt a történetet általában mint történelmi képeskönyvet szokták előadni. A Scala új előadását Daniele Abbado rendezte. Megszabadította az előadást minden fölösleges bibliaillusztrációtól, képeskönyvszerű látványosságtól. Helyette ezúttal szikár, lecsupaszított mesét láttunk a hatalomról, hatalomvágyról, zsarnokságról.  A színpadot két oldalról csupasz téglafalak határolják, az első felvonásban a játéktér közepét kőtömbök sokasága foglalja el, egyszerre keltve temető, sírkövek és építészeti elemek képzetét. Ezeket a kőtömböket döntik porba a felvonás végén. A háttérben fekete-fehér vetítésen ugyanezeket a köveket látjuk más nézőpontból. A további felvonások is hasonló lecsupaszított keretben játszódnak, csak a háttérvetítések változnak, de sosem vonják el a figyelmet a történésről. A jelmezek a huszadik század harmincas éveit idéző civil öltözékek. Fenena ruhája szürke, Abigél szürke ruháján fekete kabát, Nabucco szürke öltönyt visel, úgyszintén Zakariás a főpap és Izmael is. Ám a külsőségek, a keret megteremtésén, a mondanivaló világos kibontásán túl a rendező nem segítette az énekeseket a figurák, jellemek megmutatásában, egységes játékstílus kialakításában. Így a magukra maradt énekesek boldogultak, ahogy tudtak, mindenki a maga játékstílusában, szerepfelfogásában, színészi eszköztárának és képességeinek megfelelően.

     A Scala remek zenekarát és nagyszerű kórusát Nicola Luisotti vezényelte. A kórus ebben az operában ugyanolyan főszereplő, mint a szólisták.  Az opera legismertebb része, a mindenki által ismert „ Va, pensiero, sull’ali dorate” felemelően szólalt meg, csodálatos volt a hosszan kitartott záróhangok lassú, fokozatos elhalása.

     Izmael nem túlságosan jelentős, de fontos tenorszerepét Aleksandrs Antonenko énekelte korrektül.  

Zakariás főpapot Vitalij Kowaljow énekelte nagyszerű, zengő, a mélységekben kiteljesedő basszushangon, a szokásostól eltérően nem őszszakállú agg pátriárkának maszkírozva, hanem valódi életkorának megfelelően, erőteljes fiatalemberként, ezzel is életszerűbbé téve a figurát

     Fenena szólamát Veronica Simeoni alakította szép színű szopránhangon, ám néhány szép momentum kivételével az alakítás egésze némiképp halványra sikerült.

     Az opera és az egész operairodalom egyik legkülönösebb jellemű nőalakja, egyben az egyik legnehezebb drámai szoprán szerep Abigél szerepe. Jelleme kettős, egyszerre a hatalomvágytól elvakult, dühös fúria, kegyetlen, gőgős zsarnok és szerelmes nő, szeretetre vágyó ember és a halála előtti pillanatokban megbocsátásért könyörgő tragikus nőalak.  Lyudmilla Monastyrska alakította, énekelte ezt a hatalmas szerepet. Őt egyébként a MET közvetítésben Aida szerepében már láthattuk. Hatalmas vivőerejű, minden fekvésben kiegyenlített drámai szoprán hang az övé, az predesztinálta ennek a szerepnek az eléneklésére. Végig bírta erővel a gyilkosan nehéz szólamot, a végletes magasságokat és mélységeket. Azonban mintha a szerep kettévált volna, a kegyetlen, férfias, bosszúszomjas Abigél mind hangilag, mind alakításban kevésbé illik Monastyrska egyéniségéhez. Szerepformálása ezekben a pillanatokban nem volt őszinte, játéka majdhogynem csak a dühös szemforgatásra korlátozódott, kevés színészi eszközzel rendelkezik Abigél nagyon vad, barbár oldalának valódi megmutatásához. Hangilag és színészileg a nőalak lírai oldala sikerült jobban. Ezekben a jelenetekben: az első felvonás tercettjében, a nagyáriája lassú, lírai részében és a halál előtti pillanatokban alakítása megrendítő volt, hangja csodálatosan csengő, simogatóan szép árnyalatokban gazdagon szólalt meg.

     Természetesen az este főhőse a Nabuccot alakító Leo Nucci volt. Ő még mindig a legnagyobbak közül való. Világhíres baritonja a korral semmit nem vesztett szépségéből, drámai erejéből. Egyaránt megmutatta Nabucco félelmetes zsarnoki haragját és nagyságát, a lányáért aggódó apa fájdalmát, az őrület pillanataiban csoszogó, tipegő járásával a beteg ember labilis mozgását, kétségbeesését, majd a kegyelmet gyakorló király hősi karakterét. Hangban is, színészi játékban is tökéleteset nyújtott, bár alakítása mintha egy a többiekétől eltérő, másfajta, talán a régebbi iskolára jellemző játékstílust hozta volna a színpadra.

  Ez a Verdi opera a fiatalkori alkotások közül a legkalandosabb sorsú. A közismert anekdota szerint a családi tragédiáktól sújtott szerző akarata ellenére vitte haza az opera szövegkönyvét, ami a „szállj gondolat” kórus szövegénél kinyílva adott ihletet az opera megkomponálásához. A premieren azonnali és hatalmas sikert aratott a mű. A kor közönsége megértette Verdi alkotói stílusának újszerűségét, frissességét éppúgy, mint a bibliai téma mögött húzódó mondanivalót: Itália népeinek szabadságvágyát. A zsarnoksággal és az egyeduralommal szembeni harc és ellenállás jelképévé vált mű mondanivalója örök érvényű, minden felújítása, minden korban valóságos figyelemfelhívás a lehetséges veszélyekre.   A Nabucco az 1842. március 9-i bemutató óta mintegy Itália nemzeti operájává, a híres kórus pedig második himnuszává vált.