Szabadidő magazin - Stuart Mária
Szabadidő magazin

Stuart Mária

2013. január 23. 19:32 | Gold György

Donizetti operája,a két királynő drámája.

      Donizetti művével, a Maria Stuarda (Stuart Mária) c. operával folytatódott a Metropolitan Opera élő közvetítésének sorozata az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

     Ez a mű a viszonylag ritkán játszott Donizetti operák egyike, folytatója az I. Erzsébet angol királynő családi történetét bemutató trilógiának. A tavalyi évadban láthattuk az Anna Bolena (Boleyn Anna) c. operát, amely a királynő édesanyjának tragikus történetét mutatta be. A következő szezonban láthatjuk majd a Roberto Devereux c. operát, ami I. Erzsébet tragikus szerelmének történetét dolgozza fel. Budapesten ezek közül a Boleyn Annát játszotta az Operaház évtizeddel ezelőtt, a másik két mű azonban a magyar közönség előtt úgyszólván ismeretlen.

     A Stuart Mária szövegét Donizetti szövegírója Bardari, az ismert Schiller dráma alapján írta, a mű 1834-ben készült el, bemutatója 1835-ben Milanóban a Scalában volt.

     A skót királynő tragikus története az évszázadok alatt legendává nőtt. Vannak dokumentumok bűnösségére éppen úgy, mint ártatlansága mellett szólóak. Stefan Zweig regény-tanulmányában igyekszik a századok alatt a történetre rakódott legendát lehántani és felmutatni Mária valódi alakját. Schillert azonban a két nőalak jellemének végletes különbözősége, a két nagy egyéniség összecsapása, a történet romantikája indította drámaírásra. Ugyanez ösztönözte Donizettit az opera megírására.

     Tudor Erzsébet és Stuart Mária az Urániában kiosztott ismertetővel ellentétben nem féltestvérek, hanem unokatestvérek voltak. VII. Henrik angol király volt VIII. Henrik apja, Erzsébetnek nagyapja és Stuart Máriának dédapja.

     Az opera cselekményének kezdetekor Stuart Mária Erzsébet foglya. Kiszabadításáért jelentékeny erők küzdenek. Így például Leicester grófja, aki valamikor Erzsébet szerelme volt, azonban érzelmei a királynő iránt kihűltek, most Máriáért rajong. A katolikus Máriában a protestáns Erzsébet és tanácsadói veszélyes ellenfelet látnak, aki joggal léphet fel, mint trónkövetelő is. Ezért Erzsébet tétovázik. Leicester ráveszi, hogy találkozzon Máriával. A találkozás létrejön, ám mindkét nő saját jellemének megfelelően viselkedik. Erzsébet dölyfös, érezteti hatalmát és megalázza Máriát, aki eleinte megadóan tűr, de aztán megszólal az ő királyi vére is és fattyúnak, trónbitorlónak nevezi Erzsébetet, Boleyn Anna lányát. A háromfelvonásos operát két részben, egy szünettel játsszák. A második részben Máriát ellenségei a királynő elleni összeesküvéssel vádolják. Erzsébet hosszas tépelődés, tétovázás után aláírja a halálos ítéletet. Az utolsó képben Mária, kivégzésére készülve a börtönben búcsúzik hű udvarhölgyeitől, kisszámú barátjától, valamint a véres eseményre Erzsébet által bosszúból kirendelt Leicester grófjától. Megvallja és megbánja bűneit és a vérpadra lép.

     Az előadást David McVicar rendezte, kizárólag a drámára, a szereplők jellemének kibontására koncentrálva, elhagyva minden fölösleges romantikus túlzást és külsőséges kelléket.

Erzsébetet kívülről nagyon erős akaratú, erőskezű, dölyfös, némiképp közönségesen viselkedő, férfiasan járó nőnek látjuk, de a fontos pillanatokban megmutatja belső bizonytalanságát, az uralkodó magányosságát, szeretet-éhségét is. A díszlet-, és jelmeztervező John Macfarlaine ruhákkal is jellemez. Erzsébetet először hófehérbe öltöztetve, szűz királynőként, erősen kifestve, vörös parókával mutatja meg. A Máriával való találkozásakor vérvörös vadászruhában, hatalmának, gőgjének teljében látjuk.  Utolsó megjelenésekor pompázatos ruhában, rengeteg ékszerrel felcicomázva, paróka nélkül, ritkáshajú, idősödő, nehezen mozgó ősz nőt látunk, aki hófehérre festett arcán túlzó pirosítóval igyekszik a fiatalság látszatát kelteni.

     Mária mindvégig egyszerű fekete-fehér ruhában jelenik meg. Ezzel és viselkedésével az ártatlanság benyomását kelti. Ezúttal a szokásoktól eltérően nem szőke (mint a valóságban volt), vöröses-barna haját is egyszerűen fésüli. A férfiak a kor történelmi divatjának megfelelő viseleteket hordanak. A díszletek végtelenül egyszerűek, a palotabelsőt néhány vérszínű tetőgerenda, az erdőt pár belógatott fa jelképezi, Mária börtönének fekete falait, mint falfirkák, Mária által írott szövegek és Mária aláírása borítja. Tökéletesen szolgálják az előadás lebonyolítását, jelzik a helyszíneket, de fölösleges pompával nem vonják el a figyelmet a cselekményről.

     Az ezúttal is nagyszerű zenekart és kórust Maurizio Benini vezényelte.

     Leicester grófját Matthew Polenzani énekelte, alakította. Szép színű lírai tenorja remekül illeszkedett a női főszereplők hangja mellé. A darab kezdetekor kissé őszülő fiatal férfiból az előadás végére egy teljesen megőszült, idős ember lett.

      I.Erzsébet szerepében a számunkra eddig ismeretlen Elza van den Heever mutatkozott be. Hangja valódi drámai koloratúrszoprán. Szép színű, érett, nagy vivőerejű, dús, drámai szopránhang. Ugyanakkor megőrizte könnyedségét, kitűnően bírta a magasságokat, a koloratúrákat, sosem lépett ki Donizetti bel canto stílusának keretei közül. Alakítása, színészi játéka végsőkig kidolgozott, megmutatta a nagyformátumú, jelentős nőalak jellemének minden vonását, változását. Soha rosszabb debütálást a MET-ben, mint az övé volt ezen az estén.

     Az este abszolút hőse a Stuart Máriát alakító Joyce DiDonato volt. Az operairodalom egyik félelmetesen nagy szerepe az övé. (Maria Callas ezt a szerepet összesen 12 alkalommal énekelte pályája során, 1957-58-ban a Scalaban)

     DiDonato hangja és színészi alakítása tökéletes összhangban volt. Bravúrosan énekelte a nehéz, koloratúrás szerepet. Hangja, ha kellett sötéten, drámaian, tragikusan szólt. Erzsébettel való jelenetében a végletekig érzékeltette a megalázottságot, a tűrést, a visszafojtott dühöt és aztán a csúcsponton robbant.  Ez a jelenet a két énekesnő diadalát hozta, olyan ritka drámaisággal, szenvedéllyel szólalt meg, hogy szinte a székhez szegezte a hallgatóságot. De övé volt a líra, az ellágyulás is, a megbánás hangja is. Felejthetetlen az opera zárójelenete: a halál előtti pillanatok nagy, könnyes áriája, a megtört, reszketeg nő búcsúja az élettől, azé a nőé, aki akár nagy királynő is lehetett volna, hiszen három ország koronájára tarthatott igényt. Mária leveszi fehér fátylát, vele vörösesbarna parókáját, majd a fekete ruháját és egy lenyírt hajú, ősz, reszketeg, idős nő indul el vérvörös alsóruhában fölfelé a vérpad fekete lépcsőjén.

     Mária és Erzsébet vitáját és viszályát mára elmosta az idő. Egy fekete-, és egy fehérmárvány síremlék emlékeztet rájuk a Westminster apátságban, egymástól nem túl messze. És ezen az estén Donizetti operájában a két nagyszerű énekes-művész alakítása.

 

    

Fotósarok