Titus kegyelme

A jóságos uralkodó eszményképét mutatja be.

Mozart kései operáját, a többi operához képest ritkábban játszott Titus kegyelme közvetítését láttuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Metropolitan Opera közvetítéssorozatában.

Ez az opera Mozart utolsó műveinek egyike. A Varázsfuvola és a Requiem között írta, mégpedig meglehetősen rövid idő (egyes források szerint tizennyolc nap) alatt. Sietnie kellett, hiszen alkalmi műről, úgynevezett koronázási operáról van szó. A felvilágosult uralkodót, II. József császárt, öccse II. Lipót követte a császári trónon, aki mindaddig a toscanai nagyhercegség uralkodója volt. Az ő cseh királlyá koronázásának alkalmából, - anyagi helyzetének némi javulását remélve tőle - írta Mozart ezt az operát, melyet 1791. szeptember 6-án mutattak be Prágában, Mozart vezényletével.  A premieren nem aratott túlságosan nagy sikert a mű. (A császár felesége állítólag német disznóságnak nevezte.) Szeptember 30-án, az utolsó előadáson már nagy sikere volt.  Ugyanezen év december 5-én éjjel Mozart meghalt, a császár, II. Lipót pedig fél évvel később: 1792. március 1-én.

II. Lipótról már a toscanai években kiderült, hogy igazi felvilágosult uralkodóként vezette államát, kortársai és népe nagyra becsülték. Ezért a koronázása alkalmából írott operában olyan példázatot kellett keresni, ami a jóságos uralkodó eszményképét mutatja be. Ezt találta meg Mozart Metastasio sokak által megzenésített szövegében, melyet Mazzola alakított át és rövidített le számára. Ezzel Mozart visszatért az addigra már általa is némiképp túlhaladott úgynevezett opera seria, vagyis komoly opera műfajához.

A Titusz kegyelme példázat az igazságos, jó uralkodóról. Története i.sz. 79-ben játszódik Rómában. Titus Vespasianus ül a császári trónon, ő az utódja Vitellius császárnak, akinek lánya Vitellia mindenáron trónra szeretne kerülni. Ehhez azt látja a legcélravezetőbbnek, ha Titus feleségül veszi őt. Ám a császár a júdeai hercegnőt Berenicet akarja elvenni. Ezért Vitellia bosszút forral, felbújtja a belé szerelmes ifjú Sextust, a császár barátját, hogy árulja el az uralkodót és ölje meg. Amikor megtudja, hogy a császár mégse veszi feleségül Berenicet, hanem hazaküldte, visszatartja Sextust a gyilkosságtól. Titus azonban ekkor sem Vitelliát kéri feleségül, hanem Sextus húgát Serviliát. Így a nő újra kiadja az utasítást Sextusnak a császár megölésére. Servilia közben elmondja a császárnak, hogy másba, mégpedig Anniusba szerelmes, ezért nem lehet a felesége. A császár megértően lemond Serviliáról és végre Vitelliát akarja elvenni. Az asszony most újra visszavonná a megbízást Sextustól, de már nem tudja utolérni. Sextus lázadást szít, Rómát felgyújtják és hozzák a hírt, hogy a császárt megölték.

A második felvonásban azonban kiderül, hogy Titus mégse halt meg. Sextus nem akar menekülni, ezért elfogják és vallatásnak vetik alá. A szenátus halálra ítéli. Ő azonban nem árulja el megbízóját, szerelmét Vitelliát, aki most éppen a császár menyasszonya. Titus előbb aláírja, majd hosszas vívódás után összetépi a halálos ítéletet, de erről nem tud senki. Vitellia válaszút elé kerül: vagy hallgat és császárnővé koronázzák, de ekkor Sextus meghal, vagy mindent bevall a császárnak. Vitellia ez utóbbit választja, mindent megbánva a császár lába elé veti magát. Titus, a jóságos és méltányos uralkodó mindenkinek megbocsát és maga teszi Vitellia kezét szerelmese, Sixtus kezébe.

Az előadást Jean-Pierre Ponelle rendezte, a díszleteket és a jelmezeket is ő tervezte, a tőle megszokott grandiózus, látványos, mindent a legapróbb részletekig kidolgozott stílusban. Az ókori történetet barokk udvari környezetben állította színpadra. Így az ókori Rómát idéző, hatalmas korinthoszi oszlopos épületelemek között a férfi szereplők fehér parókákban, az antikvitásra csak utaló jelmezekben, a hölgyek pedig pompázatos krinolinokban jelennek meg. Ponelle rendezése világossá teszi a szereplők közötti bonyolult viszonyokat, élettel, jellemmel tölti meg a vagy klisészerű, vagy túlbonyolított figurákat.

A MET zenekara ezen az estén is csodálatosan szólt Harry Bicket vezényletével.

Servilia, a többiekéhez képest kisebb szerepét a szép hangú és megjelenésű Lucy Crowe énekelte. Annius szerepében Kate Lindsey remekül, illúziókeltően abszolválta újabb nadrágszerepét, hiszen őt már láthattuk a Hoffmann meséi Niclausse szerepében is fiút alakítani.

A császárt, Titust, a magánéletét, személyes boldogságát az uralkodásnak alárendelő, a magányos, de mindenkit megértő uralkodót Giuseppe Filianoti ideális Mozart-tenorhanggal énekelte. A rendező, Ponelle segítségével sikerült életet lehelnie a kissé didaktikus, papírízű figurába. Különösen érthetővé vált vívódása a második felvonás jól sikerült nagy áriájában, Sextus halálra ítélésekor, illetve a halálos ítélet összetépésekor. Ekkor mondja el Mozart üzenetét az eszményi uralkodóról, a felvilágosult emberről, aki inkább megbocsát a bűnösnek, mint meggondolatlanul a halálba küldje barátját.

Sextus szerepét napjaink egyik legnagyobb mezzoszoprán csillaga, a tüneményes Elina Garanca énekelte, játszotta. Csodálatos tónusú, telt, bársonyos és mégis könnyeden szárnyaló hangjával, az elfáradás legkisebb jele nélkül, eszményien énekelte Sextus hatalmas, nehéz áriáit. Alakításával, jellemábrázoló erejével, nagyszerű ívet írt le a hódító kinézetű, szerelmes fiútól a szerelméért a karrierjét feláldozó, barátját eláruló, annak majdnem gyilkosává váló forrófejű ifjún keresztül, a jogos büntetést, a halált vállaló, a bűneit őszintén megbánó, de szerelmesét el nem áruló igaz férfiig.

Az opera legbonyodalmasabb alakját, Vitelliát a MET primadonnája Barbara Frittoli alakította ezen az estén. Szopránja fényesen szólt, valódi virtuozitással énekelte irtózatosan nehéz szólamát, melynek csúcspontja a második felvonás hatalmas rondó-áriája volt. Minden énekesi bravúr mellett a legnehezebb feladat Vitellia jellemének megformálása. Ő az egész opera mozgatórugója. Hatalomvágyától vezérelve, kihasználja Sextus szerelmét. Hol felbújtja, hol visszavonja a megbízást, majd újra feltüzeli a fiút. Tudjuk, hogy nem a császár szerelmére vágyik, hanem az előző császár lányaként csakis a trónra. Amikor elérné célját, dönteni kell vagy trónra kerül Sextus élete árán, vagy mindent bevall. Ekkor válik igazi emberré és nővé, akkor, amikor inkább lemond a trónról, de nem áldozza fel a hozzá sírig hű fiatalembert. Barbara Frittoli alakításában mindezt pontosan végigkísérhettük.

A Titus kegyelméről mai napig is megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint egy sietősen összeütött, különösebb ihletettséget nélkülöző alkalmi mű. A Varázsfuvola és a Requiem életművet összefoglaló halhatatlan remekművek mellett egy régebbi, már meghaladott zenei stílushoz visszaforduló alkotás. Mások véleménye szerint a két utolsó nagy mű mellett is helytálló, jövőbemutató remekmű:

Szabolcsi Bence: „a Titusz kegyelme elkésett kísérlet Metastasio nagyopera-sablonjával ”

Jean-Pierre Ponelle: „a Titusz partitúrájából már Bellinit hallom ki, sőt egyes elemei már Verdit előlegezik meg.”

Bárhogyan is legyen, bármi is az igazság, bárhogyan vélekednek ítészek és rendezők, az kétségtelen, hogy hamisítatlan, nagy mozarti műről van szó, melynek mindenképpen helye van a világ nagy operaházainak repertoárjában. Ezt bizonyította a Metropolitan Opera előadása is.