Szabadidő magazin - A Rózsalovag Grazban
Szabadidő magazin

A Rózsalovag Grazban

2009. október 5. 21:53 | Gold György

Egy letünt kor nosztalgiája. Az Operaház a Monarchia színháza.

Richard Strauss zenéje, a keringőmuzsika idézi a kort, amely Batta András szavaival élve talán sosem volt olyan szép, mint ahogy ez az  ezüstös-aranyló zene ábrázolja (és amely korban a keringő még nem létezett). A szövegíró: Hugo von Hofmannstahl a Monarchia koszorús költője, Strauss sok operájának, zseniális szerzőtársa írta operaszöveggé ezt a valójában sosem volt mesebeli rokokó világot, ezt a kissé fanyarul édeskés történetet. Graz a Monarchia tipikus (kis)városa. A Monarchia nyugállományú katonatisztjeinek kedvelt lakhelye. Még őrzi a régi dicsőség nyomait. Az Operaház: a Monarchia színháza. A pesti Vígszínház valamivel kisebb testvére: a Fellner és Helmer tervezőpáros épülete. Akárcsak a pécsi, a kecskeméti és még sok más színház a Monarchiában. Típusterv kis változtatásokkal.

Neorokokó előtér, lépcsőház, társalgó. Tükrök a falakon.  Bordó-arany, páholyos nézőtér.  Illik a darabhoz.

 

   A rendezés félúton jár a hagyományos és modern között,      de mindkét igénynek meg tud felelni. A színpadi horizontot lebegő, hófehér tüllfüggöny határolja.  A háttérben, ferdén egy hatalmas tükör látható, amely felülnézetben, kissé torzítva mutatja a színpadon történteket, mintegy a valóság égi másaként. A színpad az egész előadás alatt lassan forog, így a rajta elhelyezett néhány bútor kitűnik a színről és a következő jelenethez beúszik az új berendezés. Ezzel mintegy filmes áttűnések jönnek létre, megszakítás nélkül egymásba folynak a jelenetek, miközben a folyamatosan múló időt is jelképezi. Néha megáll a forgás, pl. akkor, amikor a Tábornagyné monológjában arról énekel, hogy „Sokszor éjjel is fölébredek én és sorban minden órát megállítok”. A múló időt a bútorok és a jelmezek is érzékeltetik. A Maria-Teresia korabeli rokokó bútorok és jelmezek a darab folyamán egyszerűsödnek, később megjelenik egy kezdetleges, tekerős filmfelvevő gép is. A harmadik felvonásra megérkezünk a darab megírásának korába, 1911-be. A háttér tükrén nagy repedések keletkeztek. A Monarchia kristálytükre már meghasadt.

 

   Az este végén elmondhattuk: kellemes, néhol humoros, néhol szomorkás, rezignált, kissé elgondolkoztató előadást láttunk. Remek énekes-színészi alakításokat, bár nem világsztárok énekelték a főszerepeket. A zenekari árokból két földszinti páholyba is átnőtt, nagy létszámú zenekar Johannes Fritzsch vezényletével áttetszően, pontosan, hangulatosan, sok színnel játszotta az ismert dallamokat, valcereket és jól érzékeltette a darab különleges atmoszféráját, ezüstös hangzásvilágát. Az ezüstrózsa átnyújtásának jelenetében a zenekar és a cseleszta hangzása valóban „mennyei” volt. A Tábornagyné szerepében Ann Petersen, hangban, alakításban stílusosan jelenítette meg a még szép, de korosodó nő rezignációját. Azé a nőét, aki éppen lemond fiatal szeretőjéről. Bár a szerző, Richard Strauss mondása szerint „nem Octavian az utolsó szeretője”. Ochs báró, a vidéki „bunkó” alakját Wolfgang Bankl keltette életre, néha falstaffi humorral, de sikerült ábrázolnia a figura szerethetőbb és sajnálható vonásait is. Basszusa a legmélyebb hangokat is jól bírta, zengett és zúgott. Az előadás legjobb énekes-színészi alakítását az Octaviánt éneklő, játszó Stephanie Houtzel nyújtotta. Teljességgel hihető volt, hogy egy, a kamaszkorból éppen kilépő fiút látunk a színpadon, aki első szeretőjét találta meg a nála jóval idősebb Tábornagynéban, ugyanakkor a második felvonástól kezdve a szerelmes fiatal férfit is érzékeltetni tudta, aki megküzd szerelméért, de aki kissé sajnálja elhagyni régi szeretőjét. Sophiet a nagyon dekoratív, illúziót keltő megjelenésű, hatalmas hangú (néha talán kissé sok is volt) Margareta Kobucar keltette életre. Érezhető és érthető, hogy a fiatal Octaviannal az ezüstrózsa átnyújtásának pillanatában egymásba szeretnek és természetesen, a fiatal fiút választja jövendőbelijének az idős vőlegényjelölt: Ochs báró helyett.

 

Az előadás végén a Tábornagyné fázósan húzza össze magán prémes kabátját, mielőtt kimegy a színről. Tudjuk, még néhány év és nem az lesz a legfőbb gondja, hogy megjelentek az első ősz hajszálai, vagy, hogy ki legyen a következő szeretője. Férje, a Tábornagy már nem medvevadászatra fog indulni. A szerelmeseknek –Sophinak és Octaviannak- talán még lesz néhány szép éjszakája, a kis néger inas még felszolgálja a reggelit…… Még szól a valcer, de már nem sokáig.  „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam…. Mire a levelek lehullanak”. Aztán a kristálytükör végképp össze fog törni. De mi ezt már nem látjuk, mert a kis néger gyerek gyorsan összehúzza a függönyt.

Fotósarok