A mi Urunk népe

Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
(Elbeszélések)

Fordította: Goretity József

 Az Európa-szerte népszerű orosz írónő nem tesz mást A mi Urunk népében, csak mesél és mesél a végtelenségig, megunhatatlanul. Mindenről és mindenkiről van egy jó története: legyen szó önbizalom híján álló vagy bármit eltűrő nőkről, az apaság rejtelmeiről, őrangyalokról. Különösen érzékeny a csodákra, a kivételes eseményekre, ám ezeket is – például egy némának hitt gyerek szavait, az állatoknak tartott szentmisét vagy a beteljesülni látszó jóslatokat – úgy tárja elénk, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól beszélne. Hiszen amennyire a különleges jelenségekben, legalább annyira otthon van a hétköznapokban.

Novellaformában is könnyedén, finoman mutat be szépet és rútat, egy- egy összetettebb szereplőt vagy bonyolultabb szituációt. Nem meglepő ez, hiszen írói érzékenységét a nagy orosz realistáktól örökölte. Rendkívül sokat tud a legfontosabb dolgokról: szerelemről, boldogságról, hitről és halálról. Mindezek mögött pedig nagy-nagy bölcsesség áll: kerülni minden szélsőséget, elfogadni egymást, felülvizsgálni az előítéleteinket az emberben mélyen megbúvó belső hang és az igazságérzet nevében.

Terjedelem: 380 oldal
Méret: 140 x 215 mm
Kötés: Kötve, védőborítóval
Ár: 3690 Ft
ISBN: 978 963 14 3039 4

Részlet a kötetből

A menyasszony fiatalka volt, apró termetű, a feje kissé nagy, mintha egy másik testhez tartozott volna, de ha jobban megnézte az ember, igazi szépségnek mutatkozott. Az arca azonban olyan élénk és mozgékony volt, az arckifejezése annyira változó – hol mosolygott, hol nevetett, hol éne- kelt –, hogy nehéz volt alaposabban szemügyre venni. Mi- helyt elvégezte a zeneiskolát, és elhelyezkedett első munka- helyén, a Rozsgyesztvenszkij-székesegyházban, egy távoli moszkvai elővárosban, ahol már egy évvel korábban is éne- kelt ingyen a bal oldali karzaton, mintegy gyakorlatképpen, azonnal hozzá is ment feleségül egy karénekeshez.
Amikor eskették őket, a helybéli öregasszonyok sírtak a meghatottságtól: fiatalok, szépek, a mieink, egyházi embe- rek, a menyasszony fehér ruhában és fátyolban, a vőlegény fekete öltönyben, egy fejjel magasabb, a haja cigányosan göndörödik, hosszú, és mint a pópának, gumival össze van fogva. A nevük pedig: Iván és Marja*. János és Mária. Az orosz fül számára mese és muzsika: mennyire illenek egy- máshoz ezek a nevek. És a lakodalmat is templomban tar- tották, a paplakban, egy kis gazdasági épületben a templom földjén. 

Ljudmila Ulickaja

Az 1943-ban született Ljudmila Ulickaja meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát.

Előbb csak az asztalfióknak, aztán a nyilvánosság számára. Ulickaja a kilencvenes évek elején megküzdött az irodalmi nyilvánosságért, az oroszországi folyóiratok rendre visszautasították elbeszéléseit (előbb jelent meg könyve Franciaországban, mint odahaza), mígnem a Szonyecska című kisregény meghozta számára a várva várt sikert. Aztán következett az a két mű (a Médea és gyermekei, valamint a Vidám temetés), amelyek valódi rangra emelték szerzőjüket a kortárs prózában, a 2000-ben megjelent Kukockij eseteiért neki ítélték az orosz Booker-díjat.

Ljudmila Ulickaja a XVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009-ben, erre az alkalomra jelent meg magyarul hetedik Daniel Stein, tolmács című kötete.

Ljudmila Ulickaja hivatalos magyar oldala:
www.ulickaja.hu