Szabadidő magazin - Traviata
Szabadidő magazin

Traviata

2012. április 16. 21:29 | Gold György

Egy szenvedő nő, aki megpróbál rövid időre boldog lenni

 

 A Metropolitan Opera élő HD közvetítései 2011/12-es szezonja utolsó előadását, Verdi Traviata c. operáját láttuk az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Sokak számára ez az előadás volt az évad talán legjobban várt közvetítése.

     Willy Decker rendező néhány évvel ezelőtti, nagy sikert aratott salzburgi rendezését adaptálta a Met színpadára. Wolfgang Gussmann díszlet és jelmeztervező az előadás keretéül egy hatalmas, ívelt szürke falat álmodott a színpadra, szükség szerint néhány kanapéval, mint berendezési tárggyal. A hatalmas fal fölötti rész többnyire fekete színű üres mező, amely esetenként vetített háttérré változik. A fal síkját egy óriási kétszárnyú ajtó töri meg. Fontos szereplője még az előadásnak egy nagyméretű óra, mely a falon, de néha a játéktér más helyein látható. Ez az óra hol lassan jár, hol nagyon felgyorsulva mutatja az időt, Violetta életének idejét. Egy- egy pillanatra Violetta meg is tudja állítani. Az első felvonásban színre hozott kanapé vérvörös, a második felvonásban már több kanapé áll a színpadon, melyek fekete alapon nagyvirágos anyaggal vannak letakarva csakúgy, mint az óra is. Violetta és Alfréd ugyanebből az anyagból készült köntöst viselnek, mintegy beleolvadva a háttérbe. Ekkor a háttérvetítés is ezt a nagyvirágos mintát mutatja, Alfréd és Violetta vidéki életének színtereként, egyúttal boldogságuk szimbólumaként, bár a minta fekete alapszíne utal a közeledő tragédiára is. A felvonás második felében a kanapékról lekerül a virágos takaró és mindegyik hófehér színűvé válik. A kártyaszoba jelenetben az óra kerül a színpad közepére, szolgálva kártyaasztalul és Violetta megszégyenítésének helyszínéül. Az utolsó felvonásban, Violetta haldoklása közben a színpad teljesen üres, csak a hatalmas, csupasz falak határolják, már az óra is eltűnt, hiszen az idő lejárt.

     A szereplők jelmezei is ezt a visszafogott színvilágot képviselik. Minden kórustag, beleértve a női szereplőket is, fekete férfiöltönyt visel. Egyedül Violetta ruhája tűzpiros az első felvonásban akárcsak, a kanapé, de ez a ruha még többször előkerül az előadás folyamán.

     Az ifjabb Alexandre Dumas Kaméliás hölgy című regénye alapján készült opera mára, kevésbé szigorú erkölcsű vagy talán kevésbé álszent korunkra, elvesztette a 19. században nagyon is aktuális erkölcsi mondanivalójának nagy részét, a luxusprostituált társadalmi kitaszítottságának drámáját. Ezért a rendező a díszletekkel és jelmezekkel napjainkba transzponálta a cselekményt és inkább Alfréd és a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő Violetta emberi, szerelmi drámájára helyezte a hangsúlyt. Ezt a vonalat erősíti az egész előadás folyamán sokszor feltűnő feketeruhás férfialak, aki mintegy hívogatóan kíséri végig a főszereplő sorsát. Ő egyértelműen a Halált szimbolizálja, de ő énekli doktor Grenvil néhány mondatát is az utolsó felvonásban, amely mondatok a hősnő közelgő halálát jelentik be. Aztán a végső percben Violetta egyre közelebb kerül hozzá, egyre bátrabban indul el felé, hogy végül a sötét ruhás férfi ölelése után holtan essen össze.

       Ez a rendezői megközelítés, díszlet és jelmezvilág kizárja a szokásos látványelemeket, nagy báli pompát, mindent, ami a drámáról, a szereplők egymás közötti viszonyáról, a közeledő és bekövetkező tragédiáról elvonhatja a figyelmet. Igazából nem is tudjuk meg Violetta pontos betegségét, szerencsére elmarad a szokásos köhécselés, véres zsebkendők és a tüdővész egyéb jeleinek naturalista bemutatása is. Egy szenvedő, súlyosan beteg nőt látunk, aki megpróbál még egy rövid időre boldog lenni, de az élet, a társadalom közbeszól.

     A Met remek zenekarát Fabio Luisi vezényelte, szenvedélyesen szólaltatva meg az opera jól ismert, slágerré vált zeneszámait, együtteseit és bravúráriáit.

     Az idősebb Germont szerepét a hangilag tökéletes diszpozícióban levő Dmitri Hvorostovsky alakította, nagyszerűen. Egy kifogástalanul, szinte kínosan elegáns, kőkemény, szobormerev férfi lép Violetta szobájába. Rendíthetetlen erkölcsi fölényének tudatában, mélyen megveti és megalázza a lányt, akinek még megérintésétől is iszonyodik. Alfréddel, a fiával való nagyjelenetében, híres áriájában, nyoma sincs semmiféle hamis pátosznak, érzelgősségnek, szenvelgésnek, mely sokszor, sok nagy baritonista alakítását vitte el a giccs irányába. Ő nem könyörög Alfrédnek megalázkodva, hogy térjen vissza a szülői házba, hanem szinte utasítja, hogy aztán kizökkenve hűvös nyugalmából a vita hevében megüsse fiát. A későbbiekben, látva Violetta hősies áldozatát, Alfréd alávaló viselkedését a lánnyal, megérti, hogy ennek ő az okozója és Violetta halála előtt néhány pillanattal, mélyen megrendülve, de semmit sem veszítve szálfaegyenes tartásából, a lány bocsánatát kérve, apjaként öleli magához.

     Alfréd, az ifjabb Germont szerepét Matthew Polenzani alakította ezen az estén. Nagyon szép színű hangjával, hibátlanul elénekelt szólamával, illúziókeltő megjelenésével ideális alakítója lehetne a szerepnek. Lehetne. Ha színészi képességei nem lennének olyan korlátozottak, mint amennyire azok. Ugyanazt a néhány betanult mozdulatot, arcjáték helyett grimaszolást, szemforgatást ismételgeti akkor is, amikor a szerelmes fiatalembert, akkor is, amikor az apjával vitázó fiút, amikor a féltékenységében Violettát nyilvánosan megalázó férfit és akkor is, amikor a szerelmét újra megtaláló, utoljára karjában tartó tragikus hőst kellene eljátszania. Mozgására, viselkedésére az esetlen tétovaság a jellemző, képtelen bármiféle őszinte érzelemre a színpadon.

     Violetta szerepét a Met sztárja, Natalie Dessay énekelte. Ő miatta volt sokak számára ez a legjobban várt közvetítés. Kíváncsian vártuk, hogy Dessay, aki az Ezred lányában a kissé bohókás Mariet, a Lammermoori Luciában a bátyjától rettegő, annak magát mindenben alávető, megtébolyodó és gyilkossá váló Luciát oly nagyszerűen alakította, énekelte, hogyan formálja meg a nagyvilági nő, Violetta szerepét. Némi gyanúra adhatott okot, hogy az elmúlt heti Manon közvetítésben a meghirdetettel ellentétben végül is nem ő volt a közvetítés háziasszonya. Már az első megszólalásakor sajnos rögtön nyilvánvalóvá vált az addigi sejtés, hogy Natalie Dessay nincs jó állapotban, sem hangilag, sem fizikailag. A máskor kristálytiszta szoprán most fátyolosan, fénytelenül, néha kifejezetten megtörten, karcosan szólalt meg, különösen a középhangokban. A bravúros áriák koloratúrái azonban most is nagyszerűek voltak. A mindent közelhozó és megmutató kamera által azt is láthattuk, hogy az énekesnő arca fáradt, szinte elgyötört. Szemmel láthatóan minden erejére szüksége volt, hogy a hatalmas szerepet végig tudja játszani. Natalie Dessay óriási rutinjára, lelkierejére, művészi nagyságára és felelősségtudatára támaszkodva nem futamodott meg, nem mondta le a szereplést, nem szakította félbe az előadást, élményszerűen játszotta végig az operát. Talán az némi könnyebbséget jelentett, hogy a szerep nagy részében egy súlyosan beteg, halála előtt álló, szerelme által megalázott, megszégyenített fiatal nőt kell alakítania. Viszont nehezítette a dolgát, hogy az utolsó két felvonást szünet nélkül egyvégtében játsszák, így még egy rövid öltözői pihenőt sem kapott a két nagy felvonás között. A káprázatos hangi bravúr helyett ez alkalommal kaptunk egy mélyen átélt, megrendítő, nagy ívű szerepformálást. Kaptuk egy nagy művésznő küzdelmét betegséggel, fáradtsággal, fizikai rosszulléttel és kaptuk Natalie Dessay hősies helytállását. Ezzel az előadással, ezen az estén Natalie Dessay Violetta szerepében a szezon hősnőjévé vált.

 

Fotósarok