Rodelinda

A barokk opera világa.

A Metropolitan opera élő közvetítésében november végén egy 20. századi művet, Philip Glass Satyagraha c. operáját láthatták, hallhatták az érdeklődők. Ehhez képest a december 3-ai közvetítés nagyot ugrott vissza az időben, egyenesen a barokk opera világába. Ezúttal ugyanis Georg Friedrich Händel Rodelinda című operáját, pontosabban zenés drámáját (dramma per musica) nézhettük meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban.

     A művet 1725. február 24-én mutatták be Londonban, egyike a Händel által sorozatban előállított olasz operáknak. A darab szövegkönyve a legjobb indulat mellett sem mondható remekműnek. Lehetetlen helyzetekbe kergetett hősei bonyodalomra bonyodalmat halmoznak. Milánó száműzött és halottnak hitt királya Bertaric, felesége Rodelinda, akit az új, zsarnoki uralkodó Grimwald is kiszemelt magának feleségül, gyermekük Flavio (aki később majd egy másik Händel opera főhőse lesz), a száműzött király nőtestvére Hadwig, aki szerelmes az új királyba és udvari cselszövők az opera főhősei.

Händel zenéje nagyobb együttesek és kórus nélkül a cselekmény bonyolítását és lebonyolítását, valamint az énekesek virtuozitásának bemutatását szolgálja. A főszereplők néhány mondatos recitativókban mesélik el a cselekmény tudnivalóit, majd hosszú, rendkívül nehéz, úgynevezett da capo, vagyis elölről többször ismételt áriákban élik ki viharos érzelmeiket.

     Az előadást Stephen Wadsworth rendezte. Nem választotta a historikus barokkos előadásmódot, és nem választotta a manapság divatos modern környezetbe helyezett előadásmódot sem. A díszlettervező Thomas Lynch és a jelmeztervező Martin Pakledinaz segítségével aprólékosan naturalista-realista előadást hozott létre. A forgószínpad igénybevételével könnyedén vált a színpadkép egyik helyszínről a másikra. Hol várudvart látunk istállókkal, szalmával és egy pillanatban még élő lóval is, hol realisztikus, némiképp a Fidelio börtönére emlékeztető börtönpincét, hol dolgozószobát a palotában. A második felvonás könyvtárjelenetének díszlete egy pompás, flamand-barokk könyvtárterem csavart oszlopokkal, galériával, lépcsővel és díszes kovácsolt-vas korlátokkal, korhű bútorokkal berendezve. Nem csoda, hogy a függöny szétnyílása után ez a díszlet nyíltszíni tapsot kapott.

A jelmezek a 18. sz. pompázatos női és férfiruháit hozták színpadra. A szereplők teljes komolysággal, realista színjátszással vettek részt a nyakatekert helyzetekben, lehetetlen konfliktusokban. Ez azt eredményezte, hogy a barokk zene, a koloratúrás barokk áriák és a 19.-20. századra jellemző színjátszás ellentéte, ellentmondása különös módon elfogadhatóvá tette még a legbutább színpadi helyzetet is. Például azt, amikor az özvegyen maradt bánatos anya, Rodelinda azzal a feltétellel hajlandó kezét nyújtani a trónbitorlónak, férje gyilkosának, ha az, kegyetlenségét bizonyítandó ott a helyszínen megöli az apa után gyermekét is (ami persze nem történik meg). Vagy amikor a börtönben sínylődő királynak bedobnak egy tőrt, amivel félreértésből rögtön megsebesíti az őt kiszabadítani jött barátját, majd a véres ruháját hátrahagyva elmenekülnek, az őket követő, segítségükre sietni szándékozó Rodelindát ezzel a teljes kétségbeesésébe kergetve.  

     Ezen az estén a MET zenekara Harry Bicket vezényletével megmutatta, hogy a barokk zenét ugyanolyan nagyszerűen értik és szólaltatják meg, mint a romantikus muzsikákat.

Grimwald a zsarnok szerepét Joseph Kaiser énekelte, játszotta izzó szenvedéllyel. Eltaszított szerelmesét, Hadwigot Stephanie Blythe alakította monumentális méreteihez méltó monumentális hanggal, bebizonyítva, hogy a Walkür Frickája romantikus wagneri stílusa mellett a barokk zene világában is jártas.

Bertaric szerepében napjaink egyik nagy kontratenor sztárja Andreas Scholl lépett fel. Sajnos némi csalódást okozott, hangja hosszú ideig fátyolos, fénytelen, matt volt, csak néha, rövid időre, egy-egy kivételes pillanatban fénylett fel. A másik kontratenor Iestyn Davies, Hunolf némileg kisebb, de nem kevésbé nehéz és bravúros szerepében meglepetést keltett. Tiszta, fényes, könnyedén szárnyaló hangja a legnehezebb koloratúrákat is gond nélkül bírta, kettejük közül ezen az estén övé lett a pálma.

Garibald intrikus figuráját a távolkeleti Shenyang alakította. Elismerésre méltó teljesítményt nyújtott az előadás gyermekszereplője, aki az egész este folyamán teljes intenzitással, gyermeki természetességgel vett részt a játékban.

    Az előadás sztárja kétségtelenül a címszerepet, Rodelindát éneklő Renée Fleming volt, akinek jártassága a barokk zenében közismert. Ezúttal is bravúrosan énekelte elképesztően nehéz koloratúrás áriáit és átszellemülten játszotta, keltette életre ezt a finom, tiszta, szenvedélyes és szenvedő nőalakot.

     A dráma aztán boldog véget ér. A nagy fináléban a zsarnok lemond Milánó trónjáról, visszaadja azt a megmenekült törvényes királynak, aki visszakapja hitvesét és fiát is. A véletlenül megsebesített barátot ezenközben elsősegélyben részesítik, patyolat tiszta kötésben, mankóra támaszkodva, de ő is részt vesz a darabot lezáró kvintettben. A lemondott király, nőül veszi elhagyott szerelmesét. A librettisták jóvoltából szerencsére nem maradnak megélhetés nélkül ők sem, egy nyamvadt kis trón nekik is jut, így elmennek uralkodni Páviába……