Tom Jones Budapesten

A show-nak folytatódnia kell.

 Walesi sörök és isteni fohászok

 

 koncert előtti beszélgetés Tom Jones-szal

 

A walesi szénbányász fia, alias Thomas Jones Woodward   nem akar már szexi alfahímnek látszani. Plaise and Blame címmel korongra énekelte vélhetően legőszintébb albumát. Gospelek és a blues nyelvén fohászkodik rajta egy jobb világért. Sir Tom Jones a show businessben eltöltött közel ötven év során begyűjtötte Ervis Presley, Frank Sinatra barátságát, százötvenmilliós lemezsikereket, női bugyikat szaggató dalokat az It' s  Not Unusualtól a Delilah-on át a Sexbombig. Nem beszélve a Brit Birodalom Érdemrendjéről és a lovagi címről. Vagy száz filmben dalolt, tizet forgatott, köztük Woody Allennel, Mike Leigh-vel. A Los Angeles honos énekessel harmadik magyarországi koncertje / november 22, Budapest Papp László Sportaréna / alkalmából beszélgettünk.

      

-      Mit jelent Önnek a gospel , a blues, egyáltalán a spiritualitás, a hit?

-      Nem tudhatod, mikor halsz meg, ezért jobb, ha Istenre bízod magad, az életedet. A hit nagyon sokat jelent nekem. Minden este imádkozom, megköszönöm az Úrnak, hogy erőt, hangot, családot adott, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. A legtöbb ember olyan munkát végez, amit nem szeret. Szerencsémre megadatott, hogy a hivatásom a hobbim, a szenvedélyem. A legkevesebb, amit tehetek, hogy meghálálom azzal, hogy  hogy hozzá és róla énekelek.

-      Öt évtized után mi készteti még arra, hogy folyamatosan koncertezzen, turnézzon, lemezfelvételeket készítsen?

-      Ismeri a mondást : a show-nak folytatódnia kell. Nincs más utam. Ezt kaptam a Teremtőtől. Amíg a hangom ereje teljében van, fizikailag bírom a strapát, teszem a dolgomat. Imádok énekelni, a színpadon állni, élvezem a közönség tetszését. Nem akarok másnak látszani, mint aki valójában vagyok, és ezt megérzik rajtam. Hízelgő, hogy a fiatalok éppúgy csápolnak a koncertjeimen, mint a korombeli veteránok. Még soha nem tapasztaltam, hogy azt mondták volna, túl öreg vagy, takarodj a színpadról.

-      Melyik elnevezést szereti jobban: Jones, a tigris vagy Jones,  a hang?

-      Walesben a foglalkozásuk alapján különböztetik meg az embereket: Jones, a pap, Jones a pék, így lettem én Jones, a hang. Később a show világában ragadt rám a tigris. Szóval inkább a hangot választom, mert az belülről jön, a tigris a színpadnak szól.

-      Mi volt a legszokatlanabb hely, ahol fellépett?

-      Talán Izland. Szokás szerint átalszom a repülőutakat. Amikor Reykjavík felett felébredtem, hiányoltam a zöld tájat, a füvet, csak vulkánt láttam. Európában például, ahol sokat koncertezem, nagyjából hasonlóak a tájak, a városok. Igazán csak a nyelv alapján tudom megkülönböztetni, hogy éppen egy másik országban vagyok. Persze a közönség reakciói mindenütt hasonlóak, általában jól veszik a dalaim üzenetét. 

-       A show business sötét oldalát is ismeri?

-      Nem mondhatnám. A szórakoztatóművészek bárhol a világon  individuális fazonok. Mindenkivel kijövök, nincsenek problémáim. Nyílt kártyákkal játszom, közvetlen vagyok. Nagyon szeretek beszélgetni az emberekkel, ez a promóció legjobb része. Egy szó, mint száz, csodálatos életem van, folytamatos mozgásban, fiatalokkal körülvéve a koncerteken, a stúdióban. Egyszerűen megunhaltatlan. Hetvenegy évesen is úgy érzem magam, mint egy srác. Remélem, hogy megérem a százegyedik születésnapomat. Csak akkor döbbenek rá a koromra, amikor éjszaka kimegyek a fürdőszobába, felkapcsolom a villanyt, belenézek a tükörbe és megkérdem: Ki ez az öregember?

-      Valaha az éjszaka császára volt, nem vetette meg sem az alkoholt, sem a szép nők társaságát.

-      Ma sem vetem meg a finom ételeket, a jó borokat, a kellemes társaságot. Igaz, a walesi sör ízét semmi nem múlja felül. Bárhová utazom, mindig viszek magammal néhány üveg vagy rekesz eredeti walesi sört.

-      Önnek melyik a kedvenc dala?

-      Mind közül a legfontosabb az It's Not Unusual, mert az első dal volt, ami megnyitotta előttem az ajtókat. Amikor pár éve   újra felénekeltem, nagyot szólt. Rádöbbentem, hogy milyen nagyon közel áll a szívemhez. A másik nagy kedvencem az I' ll Never Fall In Love Again, amit Lonnie Donegan barátom eredetileg magának írt és akivel sokat koncerteztünk. Egy vicces sztori is fűződik ehhez a dalhoz. A felvétel után hazavittem a próbalemezt, közben turnézni mentem. A távollétemben a feleségem és Gordon Mills, a menedzserem felesége összeverekedtek rajta, hogy melyiküké legyen! 

-      Mit tekint a karrierje csúcspontjának?

-      Több is volt, kezdve az első toplistás dallal, az It' s Not Unusuallal 1965-ben, ami nem csak Angliában volt number one, hanem Amerikában is az első tíz között szerepelt. Onnantól bizalmat szavazott nekem a közönség, mert senkit nem utánoztam, mindig önmagamat adtam. Éppúgy  fantasztikus érzés volt, amikor a londoni Palladiumban a Royal Variety show élő televíziós adásában átvehettem a Brit Birodalom Érdemrendjét. Pont úgy nézett ki, mint a nagyapám első világháborús kitüntetései. Szegény anyám már nem élhette meg, hogy a fia is kapott egyet, még ha nem is harcolt meg érte a csatamezőn! És persze óriási pillanat, hihetetlen érzés volt, amikor a királynő lovaggá ütött. Engem, a szénbányász fiát!

-      Egyszer azt mondta, egy nap alatt többet keres, mint az apja harminc év alatt. Fontos Önnek a pénz?

-      Ha nem lenne elég, bizonyára nyugtalankodnék miatta. Mi tagadás, nagy hajtóerő. Soha nem kerestem volna ennyit kétkezi melóval. Nyílván ezért sem maradtam építőmunkás. Zene nélkül elképzelhetetlen, egyenesen rémes lenne az életem. Régebben eljátszottam a gondolattal, hogy mi lehet rosszabb: süketnek vagy vaknak lenni. Stevie Wonder vagy Ray Charles hallatán, inkább a vakságot választanám.

                                                                   

Másodközlés: Megjelent a Magyar Narancs eheti számában.