Siegfried

A boldogság csak pillanatnyi.

Minden operaház számára talán a legnagyobb feladat Wagner zenedráma-folyamának a Niebelung gyűrűje –más néven Ring- ciklusnak a bemutatása. Így van ez a Metropolitan Operával is, hiszen a négyestés művet két részletben mutatja be. A tavalyi évadban láthattuk a Rajna kincsét és a Walkürt, most pedig a folytatást a Siegfried c. zenedrámát nézhettük meg az Uránia Nemzeti Filmszínházban, élő közvetítésben.

     A Siegfried a ciklus egyetlen olyan darabja, amely a főhősök szempontjából nem tragikus véget ér, miközben óriási drámák zajlanak benne, néha még a humor kis morzsái is felbukkannak.

     Ezt az előadást is, mint a ciklus többi darabját Robert Lepage rendezte. A Rajna kincsében megjelent az a hatalmas díszletelem, amely aztán mind a négy estén meghatározza a darabok látványvilágát. Ez a bizonyos, hatalmas fém hasábokból összeállított, számítógépekkel vezérelt, minden irányban mozgó mobil elem nagyon sokféleképpen tud viselkedni, sokféle helyszín megjelenítésére képes. Robert Lepage ez előtt a modern technikai csoda előtt a leghagyományosabb módon, a MET konzervatív ízlésű közönségének szájíze szerint meséli el a történetet. Ezen az estén Siegfried története már szinte egy valódi meseopera képzetét keltette. Néha a Jancsi és Juliska c. Humperdinck opera erdei mesevilágát juttatta eszembe.

     A „nagy” újítás az volt, hogy az első felvonás bevezető zenekari része alatt pantomim-szerűen láthattuk, ahogy Sieglinde megszüli fiát, Mime elveszi tőle, majd a már cseperedő gyermek Siegfried futott át színpadon.

     Aztán átalakult a kép és Mime kunyhóját láthattuk, amely mellett még valódi kis patakocska is csörgedezett némileg bukolikus hangulatot teremtve. Milyen jó szolgálatot tesz a csordogáló valódi víz, amikor a kard kovácsolása közben az izzó vasat bele lehet mártani a padlóra vetített folytatásába és nyomában gőzfelhő fog előtörni, minden gyermek és gyermeklelkű felnőtt nagy örömére.

     A második felvonás nagy részében a hatalmas díszlet vetítővászonként működött. Sötét, sziklás erdei tájat vetítettek rá, némi nyílást hagyva Fafner barlangjának. Itt aztán a technika újabb csodáin ámuldozhattunk, a vetített erdei madár röptén, majd azon, ahogy kirepül a díszletből és a főszereplő Siegfried hasán megpihen. Azután előbújt Fafner, a félelmetes sárkány alakját felvett óriás aki, mintha valamelyik animációs filmből, vagy képregényből kígyózott volna elő, óriáskígyó fejével, hatalmas hegyes fogaival. Körülbelül annyira volt félelmetes, mint a Doktor Bubó c. rajzfilm teknősbékája. Majd előkerült a Niebelungok világítós gyűrűje és az e csodákhoz képest meglepően snassz ködsisak is, hogy a madárka aztán újabb technikai csodák felé terelgesse Siegfriedet és az egyik ámulatból a másikba eső közönséget. Ezen közben azért mintegy mellékesen, Siegfried elábrándozott ismeretlen édesanyjáról, legyilkolta Fafnert, majd egyetlen döféssel leszúrta az őt felnevelő, igaz most éppen megmérgezni akaró Mimét és megszólalt Wagner egyik legszebb természetzenéje az erdőzsongás is.

     A harmadik felvonásban aztán a díszlet újra mozgásba lendült és varázsolt elénk először kéklő víztükröt, mely Wotan egyetlen intésére gyűrűzni kezdett, majd sziklás tájat, ahol a Vándor alakjában megjelenő főisten, Wotan megidézte a talpig tükördarabokba öltöztetett Erdát, a Föld mindentudó, mindent megálmodó istenasszonyát. Itt, ebben a jelenetben láthattuk azt az ötletet, amely nem a technika csodája, hanem valódi, igazi színpadi ötlet volt. Wotan szétszedte dárdáját és akkor derült ki, hogy a győzhetetlen dárda tulajdonképpen egy hatalmas tekercset rejt, melyen fel vannak jegyezve a szerződések, a törvények, a múlt minden igazsága és bűne. Wotan és Erda vitája után a végképp kiábrándult, a világról, hatalomról lemondó isten csak egy vékony kis botot vesz fel, és azzal megy tovább, a tekercset a megszegett szerződésekkel, lábbal taposott törvényekkel, mint egy darab rongyot húzva maga után. Nem csoda, ha aztán ezt a még megmaradt vékonyka botot Siegfried győzedelmes kardja könnyedén összetöri, ezzel véget vetve Wotan világuralmának és persze öntudatlanul, majd a következő részben, az Istenek alkonyában a világnak is. Aztán már csak a látványos lángtengeren kellett keresztülverekednie magát, hogy a vetített sziklabércen alvó Brünnhildét felébressze.

     A MET zenekara Fabio Luisi vezényletével, ezen az estén is a szokásos osztályon felüli teljesítményt nyújtotta, megelevenítette Wagner száz zenei csodáját.

     A Vándor (Wotan) szerepében ezúttal is a remeklő Bryn Terfelt láthattuk, hallhattuk. Az ő Wotanja az előeste, a Rajna kincse fiatal Wotanjához képest megöregedett, megőszült, a haja is megritkult, de az őserő nem fogyott el sem a hangból, sem az alakításból.

     A két Niebelungot: Alberichet Eric Owens, Mimét Gerhardt Siegel énekelte. Mime szerepe a karaktertenorok számára jutalomjáték Az énekes élt is a lehetőséggel, nem csak elénekelte, hanem megjelenítette ezt a nem túl vonzó figurát. Sőt, még azt is elérte, hogy néha megsajnáljuk, megértsük, és némi szánalmat érezzünk iránta. (Nagy öröm volt az Uránia nézőterén látni Mime egyik legjobb magyar alakítóját, Rozsos Istvánt)

     Erda rövid, de fontos szerepében Patricia Bardont hallhattuk. Az Erdei Madarat Mojca Erdmann a legutóbbi Don Giovanni előadás Zerlinája énekelte.

     Az operaházak ördöge ezt az előadást is elérte, a Siegfried szerepére kijelölt Gary Lehmann megbetegedett, ezért viszonylag rövid idő alatt kellett helyettesről gondoskodni. Ez nagyon is bonyolult feladat, hiszen a tenor-ínség idején egyáltalán nem könnyű olyan énekest találni, aki minden szempontból megfelel a MET követelményeinek. De találtak. Siegfriedet az általunk sose hallott, számunkra teljesen ismeretlen Jay Hunter Morris énekelte. Az első felvonásban még voltak némi fenntartásaim, mintha a hangja nem nyílt volna ki, nem éreztem azt az átütőerőt, ami a kard kovácsolásának hatalmas zenei képéhez és énekesi feladatához szükséges. Aztán a második felvonás erdei jelenetében a líraibb részeknél magára talált és a harmadik felvonás óriási kettősében méltó partnere lett a Brünnhildét éneklő Deborah Voigtnak.

     Brünnhilde szerepe ebben az operában nem olyan terjedelmű, mint a megelőző Walkürben és mint a következő Istenek alkonyában, mégis nagyon fontos. Felébredése hosszú álmából, magára találása, ellenállása, majd kigyulladó szerelme Siegfried iránt az egész tetralógia szinte egyetlen boldog félórája. Voigt hangja diadalmasan szárnyalt és vitte magával Hunter Morrist is egészen a darab végéig.

     Bár a jelenetben végig süt a nap, a háttér mégis fekete marad, jelezve, hogy a boldogság csak pillanatnyi, a végzet, Alberich átka gördül tovább és nemsokára az Istenek alkonyában, elsöpri majd Siegfried és Brünnhilde boldogságát, elsöpri Wotant és az isteneket és elsöpri magát a világot is.