Szabadidő magazin - Don Giovanni
Szabadidő magazin

Don Giovanni

2011. október 30. 19:34 | Gold György

Az operák operája.

 

Mozart örökbecsű remekművét láthattuk-hallhattuk az Uránia Nemzeti Filmszínház zsúfolt nézőterén ülve, élő közvetítésben a Metropolitan Operából.

Ez az a mű, amely bármikor, bármelyik operaház színpadán teltházas előadásokkal megy. Szinte állandó repertoárdarabja minden nagyobb operának, rengeteg hangfelvétel, CD és DVD áll rendelkezésre belőle. Ezt a művet a világ minden nagyobb lemezkiadója kötelezően veszi fel, a legnagyobb karmesterek vezényletével, a rendelkezésre álló legjobb énekesek közreműködésével. Így aztán ez az a mű, amelyet az operába járó közönség szinte szóról szóra, mondatról mondatra, zenei frázisról frázisra majdhogynem kívülről tud. Nagyon nehéz a színpadra állítók feladata, hiszen meg kell feleljenek a kor követelményeinek, a régebbi előadásokkal történő összehasonlításoknak és a rendelkezésre álló énekesek hangi-színjátszói kvalitásainak.

     A mű talán a legbonyolultabb az összes opera közül, nem véletlenül nevezik az operák operájának. Mozart ebben a művében mindent elmond, az emberekről, az emberi lélekről, a tettekről és annak következményeiről. A főhősről Don Giovanniról (Don Juanról) számos dráma, opera készült Mozartén kívül, megszámlálhatatlan író, filozófus, zenetudós, kritikus, esztéta elemezte már ezt az operát és Don Juan személyiségét.

     A MET jelen előadását Fabio Luisi vezényelte talán túlságosan is erőteljesen. A zenekar, bár pompásan játszott, de túl vastagon, túl tömören. Hiányoztak a mozarti zene finom pasztellszínei, a zenei átláthatóság, áttörtség, miközben a nagy drámai részek teljes intenzitással szólaltak meg. Hiányoztak a leheletszerű pianók, a szomorú, bánatos elcsöndesedések. Ami egy Wagner opera hatalmas zenei csúcspontjain természetes hangerő, az egy Mozart opera esetében fölösleges harsogásnak tűnik.

     Az előadást Michael Grandage rendezte. A MET előadásait szinte sosem jellemzik a fergeteges rendezői újítások, ez a rendezés is a lehető leghagyományosabb eszközökkel élt.  Az előadás sokkal inkább hasonlított egy szcenírozott koncerthez, mint valódi, színházi előadáshoz. A rendező kizárólag a zökkenőmentes lebonyolítást segítette, de adós maradt a nagyon is bonyolult karakterek kibontásával, a lélektani mozgatórugók megmutatásával. Néha kissé nyögvenyelősen eljátszották a cselekményt, de ez a történet az ő értelmezésében vagy értelmezetlenségében meg sem közelítette a mozarti zene által megkövetelte szintet.

     Hiszen Mozart ebben az állandóan irizáló operájában, amely folyton váltogatja a sötét drámaiságot, a vidámsággal, a tragédiát a komédiával, minden pillanatban új és új oldalukról mutatja meg a szereplőket. Ebből a rendező szinte semmit nem mutatott meg nekünk.

     A Christopher Oram tervezte csúnya, statikus díszlet egy kopottas utcarészletet, vedlő vakolatú, sokablakos, balkonos, zsalugáteres „sorházat” mutat. Lehet bárhol, bármely korban, ennyi a metafora, ennyi az üzenet. Ebből tudhatjuk, hogy a mű cselekménye bárhol, bármikor játszódhat. Ennek ellentmond azonban, a szintén Oram tervezte jelmezek közhelyes korhűsége. Megszámlálhatatlan előadásban láttuk már ugyanezeket, ugyanilyeneket. Maga a díszlet néha szétcsúszik, hogy mögötte, hátrébb egy ugyanilyen díszlet váljon láthatóvá, ezzel kissé növelve a teret. Ám pl. Don Giovanni palotája belső terének alig-alig alkalmas még akkor sem, ha a zsinórpadlásról leereszkedik néhány csillár. A temető jelenetben az addig ablakokként szolgáló nyílásokban több emeleten egymás fölött elhelyezett teljesen egyforma szobrok sem teremtik meg a Mozart kísérteties zenéjében megjelenő hangulatot. Ez előtt a csöppet sem szép díszletfal és a rivalda közötti néhány méter széles sávban kellene a történetnek életre kelnie. Ám a szereplők inkább csak ácsorognak, jönnek-mennek, valódi színpadi akcióra, valódi színjátékra, valódi ember és jellemábrázolásra nemigen nyílik módjuk.

     Donna Anna szerepét Marina Rebeka, Donna Elvira szerepét Barbara Frittoli, Zerlinát Mojca Erdmann énekelte. Mindnyájan szép hangon, de különösen az első felvonásban némiképp sterilen, érzelemmentesen, a bonyolult női lélekből semmit meg nem mutatva. Aztán a második részre valamivel ihletettebbé vált az előadás, úgy Donna Anna, mint Donna Elvira áriája nagyon szépen, bensőségesen szólat meg.

     A Kormányzót Stefan Kocán énekelte, aki adós maradt a darab végén a Kőszobor félelmetes, borzongató erejének érzékeltetésével. Ehhez az is hozzájárult, hogy a vacsorára érkező Kőszobor, különösen a közeli képeken jól láthatóan, szilvakékre volt festve, nyilván a temetői, síri jelleg hangsúlyozására, ami némileg humoros hatást keltett.

     Masettot Joshua Bloom alakította, nem lépve túl a szerep közhelyein. Leporello szerepét Luca Pisaroni énekelte. A címszereplő mellett ő az opera második főszereplője, tulajdonképpen Don Giovanni másik arca, tükörképe, árnyéka. Pisaroni hangban és fanyar, kissé gúnyos játékában tökéletesen megfelelt a szerepnek, néha azt gondoltam, hogy egyszer, egy másik előadásban talán neki kellene a címszerepet énekelnie.

     Don Giovanni ebben az előadásban a fiatal sztár, Mariusz Kwiecien volt. Őt már többször láthattuk más szerepben, pl. a Don Pasquale Malatesta doktorának szerepében. Hangilag kifogástalan volt ezen az estén is. Ám sajnos, talán kora, alkata, színész habitusa miatt játékában nem tudott felnőni a szerep mitikus nagyságához. Nem tudta érzékeltetni azt a sokféle jellemvonásból összeálló, hihetetlenül bonyolult figurát, akit Mozart a színpadra álmodott. A valóban látványos pokolra szállása után nem éreztük, hogy itt és most valami nagyon fontos tűnt el a világból. Nem éreztük, hogy a gonosz (Don Giovanni egyébként nem az), elnyerte méltó büntetését, de azt sem éreztük, mint ahogy a cselekményben résztvevő lányok asszonyok sem érezhették, hogy üresebb lett nélküle a világ, hiszen az igazi hős, az a férfi tűnt el, aki által, és akitől ők igazi nővé válhattak.

     Maradt Don Ottavio, Donna Anna soha nem cselekvő, kissé passzív, mindig csak az esküvőre váró, érzelmes, örök vőlegénye. Ezúttal Ramón Vargas énekelte a szerepet. Az ő két áriája az előadás legszebb pillanatait teremtette meg. Nagyon szép, olaszos tenorhangján a legszebb mozarti líra szólalt meg. Aztán az előadás vége felé, a fináléban, amikor a menyasszonya újabb haladékot kért az esküvőre, volt egy szemvillanása, egy arcrándulás, egy vállrándítás, amely reményt adhatott volna, hogy talán ezúttal nem tűr tovább és a sarkára áll, de a pillanat elszállt. Maradtak mind, ahogy voltak, a nők Don Giovanni nélkül, Ottavio pedig az örök vőlegény. A látszólag vidám finálé örömzenéje mögött, Mozart megmutatja a szomorúságot és sivár magányt is, ami a szereplőkre vár………

    

 

Fotósarok