A Varázslónő

Cecilia Bartoli estje a Művészetek Palotájában.

 Október 11-én este újra a Művészetek Palotájában köszönthettük korunk egyik legnagyobb énekes csillagát Cecilia Bartolit. Ezúttal a Sacrificium című tematikus műsorát hozta el hozzánk.

     A 17-18. sz. operajátszásának vitathatatlanul legnagyobb csillagai és legérdekesebb figurái a kasztrált énekesek voltak. A kor szokása szerint főként a szegény nápolyi családokban gyakran előfordult, hogy a még serdületlen kisfiúkat kasztrálták, megfosztva őket férfiasságuktól. A kegyetlen eljárás következtében ezek a gyerekek megőrizték csengően tiszta gyermekhangjukat miközben testméretük és ezzel tüdőkapacitásuk normális férfié lett. A tehetséges, muzikális gyerekek zenei és énekes képzését azonnal elkezdték. A tanulással töltött hosszú évek alatt elképesztő énektechnikára tettek szert. Néhányan,- a szerencsések- az opera legnagyobb csillagai lettek. Óriási vivőerejű, tiszta szoprán, mezzoszoprán hangjukkal, korlátokat nem ismerő énektechnikájukkal hihetetlen virtuóz hangmutatványokra voltak képesek. A kor neves zeneszerzői az ő számukra írták operáikat, azokat a kasztráltak vitték sikerre. Ám a kasztrálás szokása elmúltával, a kasztrált énekesek eltűnésével e szerzők és ezen operák jó része feledésbe merült, tekintve, hogy a félelmetesen nehéz énekszólamokat, azok hangterjedelmét „normális” hangú énekes képtelen elénekelni.

     Cecilia Bartoli Sacrificium című tematikus estje a kasztrált énekeseknek állít emléket. A műsor,- az egyetlen Händel ária- kivételével mára szinte teljesen elfelejtett szerzők elfelejtett műveiből áll össze. Úgymint: Nicoló Porpora(1686-1768), Riccardo Broschi(1698?-1756), Francesco Maria Veracini(1690-1768), Francesco Araira(1709-1770?), Carl Heinrich Graun(1703?-1759), Giuseppe Sammartini(1695-1750), Antonio Caldara(1670?-1736), Leonardo Vinci(1696?-1730), Leonardo Leo(1694-1744). A szerzők a lehető legnehezebb, legvirtuózabb áriákat írták a műveikben szereplő kasztráltaknak. Nos, Cecilia Bartoli ezeket a hihetetlenül nehéz számokat adta elő az est folyamán.

 A korhű hangszereken játszó, világhírű Il Giardino Armonico kamaraegyüttes lépett fel az esten, Giovanni Antonini vezényletével és hangszeres közreműködésével. A zenekar nem csak az énekes kíséretét látta el, hanem önálló koncertszámokat is játszott. Az első néhány szám alatt a két rézfúvós okozott néhány nem túl kellemes pillanatot, de a későbbiekben minden zökkenő nélkül remekül játszották a nehezebbnél nehezebb számokat.

     A bevezető zeneszám után jött el a pillanat, amikor Cecilia Bartoli színre lépett. Berobbant a pódiumra és már ezzel „megfőzte” a közönséget. A két évvel ezelőtti dívás, primadonnás megjelenése helyett most fején tollas fekete kalappal, hosszú fekete köpenyt viselt vörös selyembéléssel, vörös kesztyű, fekete szűk nadrág, térdig érő csizma, zsabós fehér ing, és fekete felső. Haja teljesen simára hátrafésülve, összefogva omlott a hátára. Berobbant, lekapta a fekete kalapot, eldobta és amúgy férfi módra meghajolt a közönség felé.

Hiába, belépni is tudni kell. Ő pedig ezt is nagyon tudja. A hatalmas ovációra kacagással válaszolt.  Elkezdte a varázslást. Mi pedig hagytuk magunkat elvarázsolni. A műsor két és fél órájára megszűnt tér és idő, utaztunk a múltba, a barokk korba, a kasztráltak világába és az érzelmek végtelen sokféleségét élhettük át.

     Cecilia Bartoli hangja nem a nagy vivőerejű hangok közé tartozik, a MüPa hatalmas tere nem is a legideálisabb közeg a számára, még éppen, hogy nem vész el benne. De milyen szép színű, milyen árnyalatokban gazdag, dús mezzoszoprán az övé. És micsoda virtuozitás, micsoda technika. „Nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy sikerüljön. Meg kellett erősítenem a hasizmaimat és javítani a légzéstechnikámon. Úgy énekelek, hogy közben szinte leáll a légzésem”

     Vannak szép hangú énekesek, énekesnők, vannak hangvirtuózok, de azt, amit Cecilia Bartoli tud, nem tudja senki más. Ő élettel tölti meg a számokat. Nem hangversenyáriákat énekel. Ezernyi színe, árnyalata van a hangjának, ezernyi gesztusa, nézése mozdulata. Egész testével énekel, úgy használja, mint egy hangszeres a hangszerét.

     Rögtön az első szám egy elképesztően nehéz, virtuózan koloratúrás gyors ária, majd azonnal utána egy mélyen fájdalmas, jajongó. Aztán volt vidám, volt dühödt, volt boldog, boldogtalan, szomorú, elgondolkozó, fájdalmas, zokogó, lírai, ábrándos, gyűlölködő, volt játékos, gúnyos, indulatos és ki tudja még mi minden volt. Ha kellett toppantott a lábával, játszott a kezeivel, a szemével. Minden érzelem lenyomata ott volt az arcán. Mindeközben folyamatosan kommunikált a közönséggel, mindenkihez szólt, mindenhova nézett. Úgy énekelt mintha csak beszélne, a legnehezebb virtuóz számok közben ráért körbenézni, mert belenevetni az áriába, reagált a közönség minden rezdülésére.

Az est első néhány száma alatt mintha egy fiatal Don Juan állt volna a színpadon, aztán lekerült a köpeny, kalap és kesztyű, ekkor egy ifjú lovagot láttunk, csak a kard hiányzott az oldaláról, majd lekerült a fekete felső is és maradt a zsabós fehér ing, mintha Leporello jelent volna meg. Aztán az utolsó színrelépéskor újra felhördült a közönség, de nem utoljára. Ekkor mélyen dekoltált aranyszínű, csipkeujjú rokokó női felsőrészt viselt tűzpiros uszályos szoknyával, ám jelzendő, hogy a kasztrált mégiscsak férfi, a szoknya elöl combközépig ért és alatta ott volt a fekete nadrág a csizmával. Aztán a kikövetelt utolsó két ráadásra ugyanebben a kosztümben jött ki, de a hajába két óriási tűzvörös strucctoll volt tűzve, ezzel mintha a barokk színpadi pompát idézte volna meg, ám kissé mintha idézőjelbe is tette volna. Ekkorra már teli torokból ordított, visított a közönség, mint egy rock koncerten, alig tudta elkezdeni a számot, amikor pedig egy hangot végtelen ideig tartva halkította, majd erősítette és közben körbefordult a színpadon, szám közben tört ki az ováció.

Aztán jött az utolsó utáni szám, egy lassú, szomorkás, elgondolkozó, lírai dal. Az ária végén pedig Cecilia Bartoli kikapta a két tollat a hajából, feldobta a levegőbe és kacagva, integetve kivonult a színről.

 „A nagyobb nehézséget az okozta, hogy ezek a darabok olyan énekeseknek íródtak, akik női hangon de férfitestben énekeltek. Mit jelentett ez számomra? Nos, le kellett küzdenem a természetet! De sikerült túllépnem a korlátaimon, fantasztikus élményt jelentett. Ha az embernek megvan a technikája, akkor már mindent megtehet. Ha tudja, hogyan kell bánni a hangjával, akkor másra nem kell ügyelnie, csupán arra, hogy kifejezze az érzelmeket, amelyek a zenében vannak. Mert akárhogyan is nézzük, ez a zenélés lényege. Érzelmeket mutatni, érzelmeket kelteni és mindezt együtt átélni a közönséggel”

Igen. A Varázslónő jött, varázsolt, érzelmeket ábrázolt, érzelmeket keltett és mi boldogan hagytuk, hogy vigyen minket magával. Az áramkör bezárult a pódium és közöttünk. Átélte ő is és átéltük mi is. Most aztán várhatjuk, hogy jöjjön újra és varázsoljon el minket újra. Reméljük, nem kell nagyon sokáig várnunk.

(A dőlt betűs idézetek az est műsorfüzetéből származnak)