A nagy négyes

Csodát a négy nagyszerű színész tudott tenni.

                      Az Orlai Produkciós iroda bemutatója a Belvárosi Színházban.

Mostanában, amikor a technika jóvoltából gyakran élvezhetjük és nézhetjük élő egyenes adásban a Metropolitan Opera közvetítéseit, mintha újra divatba jönne az opera műfaja és nem csak legrégibb rajongói, az idős korosztály körében. Ezért is érdekes egy olyan előadás mely az operával, jobban mondva az operát játszó, éneklő művészek sorsával, mindennapi életével foglalkozik.

     Ronald Harwood ismert színdarabíró könnyed nyári vidámságnak szánta ezt a darabját is, melyet azért némi kis kesernyés szomorúsággal is fűszerez.

     Négy idős, kiöregedett operaénekesről szól az előadás. Közülük hárman már hosszabb ideje élnek egy öreg operaénekesek számára fenntartott művészotthonban. Idejük nagy részét a többiektől kissé elkülönülve, egy közös helyiségben töltik. Itt ismerkedünk meg az időskori szenilitás enyhébb változatában szenvedő alténekesnővel, Molnár Piroska alakításában, aki ideje nagy részét a jóképű, izmos fiatal kertész utáni ácsingózással tölti.

Itt éli visszafogott, emberkerülő életét az egykori tenorista, Szacsvay László, aki hangi adottságai miatt sosem énekelt Wagnert, de most idejét a nagy zeneszerző tanulmányozásának szenteli. Harmadikként a volt baritonista, Benedek Miklós társul hozzájuk. Az ő legfontosabb tevékenysége a valamikori élénk szerelmi életének ecsetelése.

     Nyugalmas életük nagy eseménye a Giuseppe Verdi születésnapján minden évben megrendezendő gálaest, melyen ők is fellépni szándékoznak. Mégpedig a Sevillai borbély tercettjének előadásával. Ekkor toppan be az új lakó, a volt szopránsztár, Vári Éva. Ő kissé felforgatja a három ember életét, hiszen pályájuk során mindnyájukkal valamilyen kapcsolatba került, a tenorral még néhány órás házasságba is.

     Az ő beszélgetéseikből, dialógusaikból derül fény a múlt kis titkaira. Ugyancsak ezekből a beszélgetésekből ismerjük meg azokat a nehézségeket, melyek az öregedéssel együtt járnak, de érzékeny, csillogáshoz szokott művészek esetében még nehezebben viselhetők, fokozottan fájdalmasak.

     Amikor a szoprán is megjelenik, lehetőség adódik, hogy tercett helyett kvartettet adjanak elő. Verdi, vagy ahogyan ők emlegetik, John Green Rigoletto c. operájának híres négyesére esik a választás. Ám a szoprán ellenállása miatt majdnem meghiúsul a terv. Aztán sikerül meggyőzniük és következő napjaik, heteik lázas készülődéssel telnek. Közben állandó veszekedésüknek, csipkelődésüknek, gyerekes izgatottságuknak lehetünk tanúi. Végre valami, amire lehet készülődni, ami kitölti a magányos, üres napokat. Jelmezeket próbálnak, sminkelnek, varrnak, igazítanak, amíg eljön a nagy előadás napja. Ekkor újra felöltik nevetséges parókáikat, fiatalkori jelmezeiket, mostani termetükhöz igazítva. Újra Manutai hercegnek, Gildának, Maddalenának és Rigolettonak képzelhetik magukat.

     Ennyi a darab cselekménye. Nem sok az előadáshoz szükséges két óra időtartamhoz. Ezért aztán a szerző, hogy az időt kitöltse, minden poént, minden vicces mozzanatot, cselekedetet többször is elismételtet a szereplőkkel. Először még nevetünk az elnyűtt poénokon, az énekesnőn, aki valamiért mindenkiről azt hiszi, hogy Karacsiból érkezett, de a sokadik ismétlés után már kínossá válik. Először még nevetünk az öregedéssel együtt járó közhelyes kellemetlenségek emlegetésén, de sokadszorra ezek is unalmassá válnak. Először még nevetünk a baritonista szexuális töltetű viccein, de azok folytonos ismételgetése miatt inkább sajnálatra kényszerülünk. Egy ideig vicces a cukorbeteg tenorista eperdzsem iránti állandó vonzalma, de egy egész előadás kitöltéséhez nagyon is kevés. A valamikori dívának, a szopránnak jut a legkevesebb poén. Neki a szopránok pózait, mindenkit meg-, és leszóló verbalitását, viselkedésének primadonnás közhelyeit juttatja a szerző, némi kis drámai múlttal fűszerezve.

     Molnár Piroska bakfisos hevülései a kertész iránt és naivás pirulásai az előadás leghumorosabb pillanatait teremtik meg, szeretni való figurát állít elénk. Vári Éva megmutatja a sikeres karrier mögötti drámákat, a gyerekeitől elhagyott anya magányát és fájdalmát is. Szacsvay László a szokásos tenor-maníroktól mentesen mutatja be az énekest, nem férfi primadonnát, hanem egy disztingvált urat alakít, aki csak néha esik ki a magára erőltetett nyugalomból.

Benedek Miklós az öntetszelgő baritonistát alakítja, aki azt hiszi, hogy Tito Gobbi vetélytársa lehetett volna. Már ha lett volna hozzá elég hangja és tehetsége.  

      A rendező Gálffi László egy ennyire semmitmondó, majdhogynem félkész alapanyagból dolgozva nem tudott csodát tenni.

     Csodát a négy nagyszerű színész tudott tenni, akik valószínűleg maguk is tudják, érzik a darab hiányosságait. Ezért aztán saját magukból, óriási színészi tapasztalatukból, humorukból, tehetségükből építkezve megmentik az előadást. Velük, rajtuk és miattuk szórakozunk a két óra alatt. Miattuk érdemes megnézni az előadást.

     És a darab végén megszólal a Rigolettoból a nagy négyes. Ámbár nem egészen úgy, ahogyan várjuk……..