Szabadidő magazin - A megválaszolatlan kérdés
Szabadidő magazin

A megválaszolatlan kérdés

2011. április 26. 19:50 | Gold György

Néhány ezüstös, holdfényes ütem tesz pontot a darab végére

 

 Az operának, mint műfajnak az egyik legfontosabb kérdése, problémája, hogy mi az előbbre való, a szöveg, vagy a zene? Ez a kérdés az opera kialakulása óta foglalkoztatta a műfaj jeleseit, zeneszerzőket és szövegírókat. Természetes, hogy nem csak önéletírások és szakmai tanulmányok foglalkoztak a kérdéssel, hanem néha maguk a művek is.

                     Először Salieri írt operát: Első a muzsika, vagy a szöveg címmel 1786-ban, de született ezt a kérdéskört körüljáró későbbi alkotás is, mégpedig Richard Strauss utolsó operája a Capriccio. Most ezt a művet láthatta az Uránia Nemzeti Filmszínház közönsége élő egyenes közvetítésben a Metropolitan Operából.

     A Capriccio szövegét Richard Strauss, a neves német karmester Klemens Krauss közreműködésével alkotta meg, egyfelvonásos zenés csevegés műfaji meghatározással.

Valóban olyan, mint egy úgynevezett társalgási vígjáték, a szövegkönyvet akár Molnár Ferenc is írhatta volna. (Akkor azért szellemesebb párbeszédek hangzanának el)

    Az opera nem túlságosan fordulatos cselekménye az 1770-es évek közepén játszódik, amikor Gluck éppen megreformálta a műfajt. Erre a reformra több utalás is történik a darabban. (Gluck egyik ilyen reformoperáját, az Iphigénia Taurisban címűt éppen néhány hónappal ezelőtt láthattuk a MET közvetítéssorozatában)

     Madeleine a fiatal, özvegy grófnő kastélyának szalonja a játék helyszíne. Itt gyűlnek össze a főszereplők: Olivier a költő (Russel Braun), Flamand a zeneszerző (Joseph Kaiser), La Roche színigazgató (Peter Rose), Clairon, a színésznő (Sarah Connolly), a grófnő bátyja (Morten Frank Larsen) és természetesen a gyönyörű grófnő (Renée Fleming), akinek a születésnapját készülnek megünnepelni. A költő és a zeneszerző között nagy vita zajlik arról, hogy melyik előbbre való, a zene, vagy a szöveg? Ebbe a vitába fokozatosan beleszólnak a többiek is. A színigazgató véleménye szerint egyik sem fontosabb a másiknál, egymást kiegészítve, segítve kell a közönséget elbűvölniük. Kiderül, hogy a költő is és a zeneszerző is szerelmes a grófnőbe, ő azonban nem tud dönteni, hogy melyiküket válassza. Mindkettőnek találkát ígér másnapra A költő elszavalja a grófnőnőhöz írott szerelmes szonettjét, amit a zeneszerző azonnal megzenésít és a csembaló mellé ülve el is énekel. A társaság úgy dönt, hogy operát fognak írni, mégpedig olyan művet, amely nem mitológiai és bibliai hősöket állít színpadra, hanem a kor embereit az ő mindennapi problémáikkal. Vagyis megírják operában a nap eseményeit. A darab befejezését a grófnőre bízzák. A társalgást és vitát szórakozásul, rögtönzött bemutató szakítja meg, két táncos ad elő balett számot, majd egy olasz tenorista és egy szoprán énekel duettet. Az uzsonna végeztével a vendégek elmennek Párizsba. Az üresen maradt teremben a kastély személyzete, az inasok megbeszélik az eseményeket. A grófnő egyedül marad a szalonban, a hárfájához ül és saját magát kísérve, elénekli a költő és a zeneszerző közös alkotását, a hozzá írott szerelmes szonettet. Bejön az inas és bejelenti, hogy a vacsora tálalva. A grófnő papírt vesz, rejtélyes mosollyal ráír néhány szót, és levélként elküldi az inassal. Amit írt, az lesz a nap és a megírandó opera befejezése.    

     A rendező John Cox a darab cselekményét Gluck korából a 20. sz. első évtizedeibe helyezte át. Ennek megfelelően úgy a színpadi látvány, a grófnő eklektikus ízlésű, különböző korszakokból származó bútorokkal berendezett szalonja, mint a jelmezek is ezt a kort idézik meg.

      Richard Strauss a darabot kamarazenével, egy varázslatos vonósszextettel indítja el. Ebből bomlik ki a sokféle emléket, zenei stílust, hangulatot felidéző, közel háromórás operazene. Például a költő és zeneszerző csembaló kísérettel előadott szonettje a barokk zene világát, a balett zenéje tánczenéket, az olasz énekesek duettje a bel canto opera paródiáját, a grófnő ezüstös, holdfényes jelenete a Rózsalovag hangulatát, világát idézi meg, még a rózsa is feltűnik, ámbár ezúttal nem ezüstből, mint a Rózsalovagban.  A nagy vitatkozási jelenetben, amelyben nyolc szereplő vesz részt, az egyre hevesebbé váló vita hangulata, a különböző csoportokban és azok variációiban belépő énekszólamok óhatatlanul Wagner Nürnbergi mesterdalnokok c. operája második felvonásának fináléját,- a verekedési jelenetet -, vagy annak kamaraváltozatát juttatják eszünkbe, éppen úgy, mint a színigazgató ezt követő nagy monológja Hans Sachs monológjait. A grófnő a darab vége felé, visszaidézi a mű elején elhangzott csembaló kíséretes szonett zenéjét, ezúttal hárfán.

     A MET ragyogó zenekara Andrew Davis vezényletével nagyszerűen mutatta meg Richard Strauss e kései operazenéjének gazdagságát, minden árnyalatát, színpompáját.

     Ezen az estén minden szereplő remek teljesítményt nyújtott. Ezt a ritkán hallható művet akkor szokás, akkor szabad elővenni, ha a grófnő szerepére olyan, megfelelő szopránénekesnő áll rendelkezésre, mint pl. valamikor Elisabeth Schwarzkopf volt. Ezúttal a MET nagy csillaga Renée Fleming énekelte a szerepet. Nagyon ritka, amikor énekes és szerep ilyen tökéletes fedésben, összhangban vannak egymással. Renée Fleming nem csak hangilag felel meg maximálisan a szerep kívánalmainak, hanem külsejével, színészi játékával, tartásával, beleérző képességével is. Nagyszerűen érzékeltette a grófnő szépségét, nemességét, gondolkozó, filozofikus énjét és gondtalan életét, játékosságát, finom kacérságát, humorát, iróniáját és öniróniáját. Felejthetetlen marad az a kissé rejtélyes mosolya a darab végén, ahogyan nem válaszolja meg a kérdést, hogy számára ki, mi a fontosabb, a szöveg vagy a zene? Melyiket választja, a költőt vagy a zeneszerzőt? Valószínűleg egyik sem és egyiket sem. Ahogy szöveg és zene egészítik ki egymást az operában, úgy egészíti ki egymást ez a két ember a grófnő életében. És, hogy mi lesz az opera vége? Mit, milyen befejezést írt a papírra? Sohasem fogjuk megtudni, mert a grófnő megfordul és kimegy a színpadról. Azután ahogyan a lakáj több részletben leoltja a terem világítását, sötétedik el fokozatosan a színpad, úgy fogy el több részletben a zene. Néhány ezüstös, holdfényes ütem tesz pontot a darab végére és egyben Richard Strauss operaszerzői munkásságára.

 

 

 

Fotósarok