Bálint Endre: Első párizsi utam.

Bálint Endre, a magyar festészet kimagasló alakja húsz évesen lépett elöször francia földre. Visszaemlékezéseiből idézunk. Megjelent a Szabadidő Magazinban anno...

Bálint Endre:

                        Első párizsi utam, avagy a biliárd igézetének szomorú históriája.

„Amikor első alkalommal kiléptem a vonatból és elhagytam a Gare de l’Est pályaudvart, azt éreztem, hogy na végre otthon vagyok. …Aztán jöttek az ínséges idők: csikk-szedések az utcán, amelyekből a kibelezett dohányt összegyűjtöttük és az újságpapír széléből sodortunk cigarettát. Majd a koldulások ideje is eljött és a pénzt valamelyik környékbeli olcsó bistróban cafe-creme mellett elbiliárdoztuk. Lassan minden időnket és pénzünket felfalta a biliárd, szinte az eszelősség határáig.

1934 nyara van és a Rue Dantzig 31-ben  vagyunk, kilenc megsebzett ember: ki az éhségtől, ki a megalázó munkától, ki az érzelmeitől meggyötörve, valahol félúton a döntésképtelenség és a hivatástudat kérdőjelei, Párizs  és Budapest között.

Az éjszakáimat általában a Café Dome és Coupppole teraszain töltöttem, nézve azt a csodálatos és utánozhatatlan nyüzsgést, amit azóta, nyolc párizsi utam folyamán már nem találtam olyannak, mint akkoriban. Szerettem a párizsi derengés utánozhatatlan színeit és inkább vállaltam a hosszú gyalogutat végig a Rue Vaugirardon a Dantzigig, mint elmulasztani a párizsi éjszakákat a Montparnasse kávéházi teraszain, ahol figyelemmel lestem, hogy a szemközti Rotonde kávéházban nem bukkan-e fel valaki a szakma nagyjai közül….

Délutánjaimat, szinte valamennyit, a Boulevard St.Michelen lógtam át és a Rue Monsieur le Prince ismert pékségéből, a komoly lebukás veszélye ellenére péksüteményt loptam. Az egykori Capoulade kávéház melletti kis könyvesbolt kirakatában láttam Villon Nagy testamentumának Debout által illusztrált kötetét és arra gondoltam, milyen szép is lenne, ha egyszer nekem is valamim látható lenne ebben a kirakatban.

Huszonöt évvel később ugyanabban a kirakatban láttam a „Jeruzsálemi Bibliám” illusztrációit – így válaszolt az élet egy gyermeki vágyra…

Az éhséges idők alatt, valahol az Odeon színház környékén megcsapott a székelykáposzta illata, de olyan ellenállhatatlanul, hogy másnap már felkerestem a Rotschild irodát, amely a magamfajta pénzteleneket ellátta vasútjeggyel és pár nap múlva az összecsukható rajzasztalt, két bőröndöt és magamat egy Budapestet is érintő gyorsvonatra rakva, hazaindultam. Egy fillérem sem volt és a velem szemben ülő győri munkásoktól kértem cigarettát. Nem mondom, éhgyomorra a Levente cigaretta nem volt túlságosan egészséges, de nagyon is jólesett…

Megvonva három hónapos párizsi tartózkodásom mérlegét, visszapillantva úgy tűnik nekem, hogy húsz évem ellenére teljesen gyermekdeden viseltem az ott töltött időt. Nem tanultam meg egyetlen szót sem franciául, nem voltam a Louvre-ban, sem a későbbi zarándokhelyemen, a Cluny múzeumban. Egyetlen galériát sem néztem meg, a Szajna másik oldalán is csak egyszer jártam. Minden időmet a Rue Danzig környéki kis bisztrókban és a délutánjaimat a Latin negyedben lógtam el. Ha volt annyi pénzem, leülhettem, ha nem, akkor a többi nyüzsgővel együtt lógtam a Rue Vavin sarkán lévő Balzac szobortól a Gare Montparnassig és vissza.

Első párizsi utamat követő budapesti megérkezésemkor szinte eufórikus öröm fogott el a hazai „rend” és a mindennapos táplálkozás természetellenességének jóvoltából, de még hónapokkal később is naponta gyalogoltam a Nyugati pályaudvartól a Boráros térig, és vissza, hogy teret érezzek, ahogy megszoktam párizsi gyaloglásaim következtében.

1934 őszén ismerkedtem meg Vajda Lajossal személyesen, aki megkérdezte tőlem, hogy mit láttam Párizsban? Nagy zavar fogott el, hiszen mit is mondhattam Vajdának, akinek a párizsi négy esztendő többet adott, mint másoknak negyven ugyanott. Úgy emlékszem valahogy elkentem a kérdésre adandó választ, de Vajda személye meghatározta későbbi párizsi útjaim szellemi felparcellázását.

13 év telt el második párizsi látogatásomig, de a két út között alig volt éjszakám Pesten, hogy ne álmodtam volna Párizsról.

Mindig ismétlődő álmokat: hogy elindulok a Rue Dantzingtól a Metro Convention felé,  s megyek a Rue Vaugirardon és keresem a Boulevard Montparnasset és az istennek sem találom.”.

/Közreadja: Tausz Anikó/