Kincsvadászat Egyiptomban
Versengésből régészet
Napóleon expedíciója adott lendületet az egyiptológiának
A 19. századi Egyiptomban több nagyhatalom versengett a fáraók kincseiért, és felfedezőket küldött az észak-afrikai „vadnyugatra”, hogy feltárják Gíza, Luxor és Abu Szimbel csodáit.
Ez a pusztító versengés vált mára módszeres régészeti kutatássá, ám hosszú út vezetett a felismerésig, hogy Egyiptom emlékeit nem kizsákmányolni kell, hanem eredeti helyükön megőrizni.
Ma már különösnek tűnik, de a modern egyiptomi régészet tulajdonképpen a kincsvadászatból forrta ki magát. Két évszázaddal ezelőtt a felfedezők a leglehetetlenebb körülmények és ádáz rivalizálás közepette törekedtek a hatalmas kincsek megszerzésére. Tevékenységük olykor óriási károkat okozott, máskor viszont feltárta azokat az alapokat, amelyekre a mai tudományos kutatások épülnek.
NEMZETEK KÖZÖTTI RIVALIZÁLÁS
A kezdeti időszakot a katonai terjeszkedés és a kincsek utáni sóvárgás határozta meg. Napóleon 1798-ban azzal a céllal támadta meg Egyiptomot, hogy aláássa Nagy-Britannia kereskedelmi befolyását. A hadsereget egy tudományos expedíció is kísérte: a szakértők felmérték a műemlékeket, rajzokat, feljegyzéseket készítettek, és adatokat gyűjtöttek az ókori egyiptomi civilizációról. Az expedíció egyik kulcsfigurája, Dominique Vivant Denon 1802-ben jelentette meg útleírását, ami aztán egész Európa érdeklődését felkeltette – a kincsek megszerzésében több nemzet is a tekintélynövelés lehetőségét látta.
A híres rosette-i kő megtalálása egyfajta nézőpontváltást eredményezett, ezután már Egyiptom mélyebb megismerésére is törekedtek. A kőre ugyanazt a szöveget három különböző írással – köztük hieroglifákkal – vésték rá, megfejtésükért brit és francia tudósok versenyeztek, élükön Thomas Younggal és Jean-François Champollionnal. Champollion 1822-es áttörését követően az ókori feliratok történelmi forrásokká váltak, amikkel rekonstruálni lehetett az egyiptomi társadalom múltját. Ez a kitartó munka rávilágított arra, hogy nem elegendő felfedezni egy kincset, hanem meg is kell értenünk azt, ehhez pedig nyelvészeti szakértelemre, elemzések sorozatára és további kutatómunkára van szükség.
VERSENGÉSBŐL MŰEMLÉKVÉDELEM
Champollion egyiptomi utazása során jelentős mennyiségű műtárgyat gyűjtött a Louvre számára. (Volt alkalom, amikor még egy domborművet is kivágott I. Széthi fáraó sírjának faláról.) Útja végére azonban felismerte, mekkora kárt okoz a műemlékekben a gyűjtőtevékenység, és elkezdett amellett érvelni, hogy az ókori Egyiptom műalkotásait eredeti helyükön kell megőrizni. Belátta: minél többet tudnak meg a kutatók e tárgyak történelmi értékéről, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy az elmozdításuk vagy a lelőhelyek megrongálása egyúttal a megismerés lehetőségeit is korlátozza.
Mindez azonban nem vetett véget a kincsvadászatnak, sőt akadtak kifejezetten durva beavatkozások is. Howard Vyse például robbanóanyagokat használt a gízai Nagy Piramis feltárásakor, Karl Richard Lepsius, a porosz expedíció vezetője pedig a tudományos kutatómunkát összekapcsolta a Berlini Múzeum gyűjteményének feltöltésével, hogy felvehesse a versenyt más európai városokkal.
A folyamat aztán Auguste Mariette munkásságával lépett új szakaszba, aki eredetileg a Louvre megbízásából kopt és szír kéziratok felkutatására érkezett Egyiptomba, ám végül a szakkarai ásatások felé fordult. Munkája során az engedélyezett 500-as darabszámot jelentősen túllépve, közel 7000 tárgyat szállíttatott – részben titokban – Franciaországba. A lelőhelyek pusztítását látva azonban szemléletet váltott, és visszatérve Egyiptomba már azért kívánt dolgozni, hogy az ország a saját örökségét megőrizze. A feltárások szigorúbb, tudományosabb szabályozását szorgalmazta. 1858-ban az Egyiptomi Régészeti Szolgálat igazgatójává nevezték ki, 1863-ban pedig múzeumot nyitott Kairóban, hogy otthont biztosítson a leleteknek. Az ő nevéhez fűződik a Szakkarában felfedezett ülő írnok szobra, amelynek szemét később tudományosan is elemezték:
- A tudományos képalkotó vizsgálatok kimutatták, hogy az írnok szemének íriszét alkotó hegyikristályt az emberi szem anatómiájához nagyon hasonló módon faragták meg. Egy apró, csonka, átfúrt kúp formájára, amely mélységet ad a tekintetnek – mondta el Hélène Guichard egyiptológus az Az elveszett fáraók fosztogatói című dokumentumsorozatban. Az alkotás vezető egyiptológusok közreműködésével mutatja be, hogyan jutottunk el Napóleon egyiptomi expedíciójától a modern egyiptológiáig. (Magyarországon a Viasat History vetíti hétfőnként 22:00 órakor).
A régészet története tehát nem pusztán a nagy felfedezésekről szól, hanem arról a felismerésről is, hogy a leletek eredeti környezetének megőrzése nélkül a múlt egy része végleg elveszhet.
