Nixon Kínában

Modern opera a hagyományokra építve

A Metropolitan opera élő közvetítésében ezúttal az amerikai közönség számára viszonylag jól ismert, az európai közönség számára pedig különlegességet jelentő előadással találkozhatott az Uránia Nemzeti Filmszínház közönsége. John Adams Nixon Kínában című, 1987-ben bemutatott, talán legismertebb operáját láthattuk.

A darabnak a szó hagyományos, operai értelmében tulajdonképpen nincs cselekménye. Nincsenek benne szerelmi szálak és jelenetek. Egy történelmi eseménynek, Nixon elnök kínai látogatásának állít emléket. Az első felvonás első képében 1972. február 21-én az amerikai elnök repülőgépére várakozó emberek jelenetének lehetünk tanúi, majd megérkezik a gép. Az elnök, felesége Pat és Kissinger külügyminiszter kiszállnak és találkoznak a fogadásukra megjelent Csou En-lai kínai miniszterelnökkel. A második jelenetben Mao elnök fogadja Nixont és a küldöttséget. A tárgyalásokon mindkét fél a maga mondanivalóját ismételgeti, Mao kinyilatkoztatásait csak a kísérői mondogatják folyamatosan utána, az amerikaiak nem is értik, érthetik, miről beszél. Végül a harmadik jelenet az esti fogadást mutatja be, ahol a pohárköszöntők során mindkét fél elbeszél a másik mellett. A második felvonás első jelenete Pat Nixon hölgyprogramja, melynek során elviszik többek között egy üveggyárba, egy kórházba, és egy iskolába, ahol a kínai gyerekekkel találkozik, majd történelmi nevezetességeket mutatnak meg neki. A második kép teszi ki a felvonás nagy részét, amely egyben az opera csúcspontját is jelenti. Nixonék egy úgynevezett forradalmi balettet tekintenek meg, melynek szövegét Csiang Csin, Mao felesége írta. A balett bemutatja a kínai történelem néhány évtizedét, a feudális elnyomást, a kegyetlenkedéseket, a kizsákmányolást, a felkeléseket, a partizánharcokat, a kínai hadsereg megalakulását, előnyomulását, majd győzelmét. Ámde az eseményekbe a nézőként résztvevő Nixon és Pat is belekeverednek, részvételükkel kommentálják a balett eseményeit, vagyis a kínai közelmúlt történéseit. Az előadást hatalmas vihar szakítja félbe. Majd a folytatásban megismerhetjük a Csiang Csin által Mao piros könyvével fanatizált Gárdistákat, és az úgynevezett Kulturális Forradalom által keltett óriási felfordulással ér véget a balett és a felvonás.

A mozgalmas második után mintegy epilógusként, lecsendesülve következik az opera befejező felvonása. Ebben a részben a tárgyalások lezárultak, a főszereplők a hálószobájukban emlékeznek. Nixon a világháborús élményeiről, a Csendes-óceáni hadszíntér eseményeiről, Pat a kezdeti nehézségekről, rossz anyagi helyzetükről, egy (kis)polgár amerikai álmáról mesél, Csiang Csin a fiatalságáról, Mao a filozófiáról, Csou pedig a polgárháborús harcokra emlékezve elgondolkozik, hogy vajon mindent helyesen tettek-e? John Adams zenéje az úgynevezett minimalista stílus jegyében született. Ez a zenei stílus az, amelyben jó néhány alkotó dolgozott Steve Reichen keresztül Philip Glass-ig. A látszólag nagyon egyszerű, leegyszerűsített zene azonban Adams művében nagyon is teherbírónak, rugalmasnak, tágulékonynak mutatkozik. Az állandóan lüktető ostinato zene nem válik monotonná, sok esetben visszautal a hagyományos operazenékre. A barokktól a nagyromantikáig idézi meg az operai formákat.

A „cselekményt” meg-megszakítják hagyományos zárt számok, áriák. Emlékezetes marad Nixon több áriája, Mao izgatott, szaggatott áriái, Csou szomorkás, melankolikus áriája a harmadik felvonásban és az opera egyik legnagyszerűbb részlete, Csiang Csin rendkívül nehéz koloratúr áriája a második felvonásban. A monoton, állandóan és folyamatosan ismétlődő zene is képes kitörni a folyamatos lüktetésből és nagy, széles melódiává alakulni például a harmadik felvonásban az emlékek felidézése közben. A második felvonás zárójelenete a kulturális forradalom és a nagy felfordulás egyenesen Wagner Nürnbergi mesterdalnokok című operája második felvonásának zárójelenetét, a nagy verekedést, a nagy fuga hangulatát vagy kissé talán annak paródiáját idézi fel. A szereplők közül Nixon szerepében James Maddalenát hallottuk, aki már az ősbemutatón is énekelte ezt a szerepet. Sajnos ezúttal, különösen az első felvonásban hangi problémákkal küzdött, de a harmadik felvonásra magára talált. Csou En-lai szerepét Russell Braun énekelte, különösen a harmadik felvonásbeli zárójelenete marad emlékezetes. Pat Nixont Janis Kelly alakította, nagy beleérzéssel. Mao szerepét a tenorista Robert Brubaker énekelte. A legjobb énekes produkciót és alakítást a koreai koloratúrszoprán Kathleen Kim nyújtotta Csiang Csin nagyon nehéz szerepében. A szokás szerint remek zenekart a szerző John Adams vezényelte. A már sok helyen régen kipróbált rendezés Amerika valamikori fenegyerek rendezőjének Peter Sellars-nak a munkája. Miközben láttuk ezt az úgynevezett „modern” művet, elgondolkozhattunk azon, hogy mennyire mélyen és alapvetően épít a nagy operai hagyományokra, hiszen például a Borisz Godunov vagy a MET-ből nemrégiben közvetített Don Carlos ugyanilyen politikai opera. Ha arról azt írtam, hogy minden szereplője szerelmes, akkor ezt nyugodtan leírhatom ezzel a művel kapcsolatban is. Nixon szerelmes Amerikába, a hősi háborús múltba, felesége Pat szerelmes az amerikai álomba, a szabadságba, a jólét, a biztonság kispolgári, polgári Amerikájába. Kissinger a politikába, a diplomáciai ügyeskedésekbe, a hatalmi játszmákba, Mao a filozófiába, az Eszmébe, önnön nagyságába szerelmes. Csiang Csin a hatalomba, a terrorba, a diktatúrába, a múlt eltörlésébe szerelmes, Csou En-lai pedig a forradalomba, a dicső harcokba.

A különbség annyi, hogy ebben a műben nincsenek személyes érzelmek, konfliktusok. Ez az opera végső soron arról szól, hogy milyen nehéz a megértés két világnézet, két kultúra, két eltérő történelem, két életmód, két távoli nép között. Mi pedig belátjuk, hogy a látogatás néhány napja szinte semmire se volt elég, egyik fél se érti, értheti a másikat. A többi pedig már történelem.