Neményi Lili
A színészet mindenese
Minőséget nyújtani. Az Óbudai Társaskör rendezvényeivel ezt a célkitűzést kívánja szolgálni. Ebbe a sorba illeszkedett Solymosi Ottó sorozata, mely Neményi Lili emlékének áldozott.
A művésznő kivételes alakját az egykori tanítvány Csák József, az életrajzíró Kerényi Mária, és a dokumentumfilm készítője, László Zsuzsa idézte meg. .
Kerényi Mária arra a féléves időszakra emlékezett, amelynek során Neményi Lili megosztotta vele személyes élményeit, felelevenítve pályafutása állomásait.
„Ez a könyv- írta a művésznő- nemcsak sztárokról, divatos nagy nevekről szól, hanem a színészet sok-sok alázatos szolgájáról, akik leírhatatlan nyomort is vállalva, erős, szívós gyökereikkel a haza földjébe, az anyanyelvbe kapaszkodva segítették a magyar színészet virágbaborulását.”
A dédanya önként vállalta fel a „Nemzet napszámosainak” sorsát, mikor megszökve a polgári családból vándorszínésznek csapott fel.
A mai néző a legendás „Liliomfi” című filmből alkothat képet erről életformából, a valóság azonban korántsem volt ilyen idilli. Noha a közönség rajongása övezte a korabeli színészeket, a társadalmi és anyagi megbecsülés hiányzott. A színészek sokszor komoly megélhetési gondokkal küzdve, nélkülözve, éhezve, fázva rótták az utakat. Kevesen tudják, milyen fontos küldetést teljesítettek: ”Magyarországon az anyanyelvi színjátszás ügye kezdettől fogva szorosan összefonódott a nemzeti szabadság eszméjével.
Kelemen Lászlótól Katona Józsefig és Petőfi Sándorig az elnyomás elleni tiltakozás egy neme volt a színész lét.”
A színészmesterség továbbhagyományozódott a családban, Neményi Lili nagyanyja, anyja is osztozott ebben a sorban. A kislány a kellékes kosárban aludt, később- vándorlásaik egy-egy állomásán,- Erdély különböző iskoláiban volt kénytelen tanulmányait folytatni. Számára a legkevésbé volt vonzó ez az életforma, el is próbált szökni, csak a nagyanya két jól irányzott nyaklevese terelte véglegesen a világot jelentő deszkákra.
A hiányzó tanulmányokat az a kulturális légkör pótolta, mely a korabeli Erdély szellemi életét áthatotta, és avatta a fiatal színésznőt kiforrott művésszé. Első férje, Indig Ottó író ismertette meg vele az opera műfaját. Sikert sikerre halmozott alakításaival, később Szeged, Budapest, Miskolc jelezte a pálya újabb és újabb állomásait.
Második férje a legendás Horváth Árpád a Nemzeti Színház főrendezői posztján, később, mint debreceni színigazgató az igényes, modern, haladószellemű színjátszás megteremtésén munkálkodott. A német megszállás idején ellenálló tevékenysége miatt ismertetlen körülmények között ölték meg. Neményi Lili élete kockáztatásával segítette az üldözötteket, fellépési lehetőségei előadói- és sanzonestekre korlátozódtak.
Pályája a felszabadulás után új irányt kapott, ekkortól datálódik operaházi karrierje. Ragyogó főszerepek várták, Susanna, Margit, Rosina, Cso-cso-szán. Az operairodalom legcsodálatosabb szerepeit énekelhette.
Minden műfajban tündökölt.
„Ott fenn a színpadon igaz, őszinte minden, amit teszek, mert azt adom, ami vagyok és voltam: színész, művész. Énekes színész ”-írta magáról pályájára visszatekintve.
László Zsuzsa riportfilmje a személyes találkozás vizuális élményével ajándékozta meg a résztvevőket.
László Zsuzsának többször volt alkalma korábban zenetörténészként konferálni Neményi Lilit, akivel televíziós újságíróként 18 órás portréfilmet forgatott. A művésznő Madách téri lakásában, a szőnyegen ülve vették fel a műsort. Hivatalosan Makk Károlyt bízták meg a rendezéssel, aki látva a stáb kiváló munkáját, minden munkálatot rájuk hagyott. Nem volt könnyű feladat ezt a hatalmas dokumentum anyagot 50 perces adásidőre sűríteni.
Megrendítő volt hallgatni, miként elevenítette fel a színésznő okos szóval, humorral a család történetét, emlékezve mindazokra, akik pozitívan befolyásolták életszemléletét, sorsát.
László Zsuzsa meglepetésszerűen bejátszatta a Pillangókisasszony áriáját az interjú alanyának. Döbbenetes élmény, ahogy Neményi Lili arcán visszatükröződött minden, ami ehhez a szerephez kötötte, újraélte a főhősnő örömét, szenvedéseit.
A nagysikerű riportfilm alkotója befejezésül kulturális értékmentésről beszélt, arról, hogy a Magyar Televízió Archívuma a kulturális emlékek olyan gazdag tárházát rejti, melyet közkinccsé kellene tenni.
